November 18-án különös tárgyat vettek észre Utah kellős közepén. A világsajtót azonnal bejárta a hír, a Redditen az őrült konteógyártók találgatni kezdtek, a filmrajongók pedig elkezdtek mutogatni Stanley Kubrick klasszikus sci-fijére, a 2001: Űrodüsszeiára, némely elvakult fórumozó pedig úgy gondolta, hogy ez egyértelmű belépő a földönkívüliek részéről, akik tesznek róla, hogy a következő év se legyen olyan egyszerű.
Akár egy akciósci-fi prológusa
Habár az utahi hatóságok nem árulták el, merre található az oszlop, az internet kitartó népe hamarosan kiderítette: a monolit tényleg a semmi közepén bukkant fel. Ezt viszont csak még több kérdés követte. Hogy került oda, ki helyezte el, és mi volt vele a célja? Merthogy bárki is volt, nem kis munkájába kerülhetett. Az elég hamar kikristályosodott, hogy mikor került oda, ugyanis a Google Earth műholdfelvételei alapján 2015. augusztus 17-én még nem volt ott, a 2016. október 20-i felvételen viszont már ott díszeleg. És bármennyire is izgalmasan hangzik, az idegenek kapcsolatfelvétele is kizárható, a fémtárgy illesztései ugyanis egyértelműen emberi kéz munkáját őrizték. Ekkor röppent fel a hasonló installációiról híres John McCracken szobrászművész neve is, ám az ő munkáit kezelő New York-i galéria ezt végül cáfolta. Mialatt a világ habzó szájjal, vérszemet kapva nyomozott a különös monolit után, november 27-én este nyoma veszett. Ennek kapcsán újabb nyomokra bukkantak.
Pár napra rá egy hasonló fémoszlopra bukkantak Románia észak-keleti részében, az egyik régészeti lelőhely közelében illegálisan elhelyezett monolit viszont már ránézésre is csak egy csapnivaló utánzat volt, amit minden bizonnyal egy helyi hegesztő dobott össze, 15 perc hírnevért. A 15 perc persze itt kicsit hosszabb volt, főleg, hogy újabb pár nap elteltével ez is eltűnt, tátongó lyukat hagyva maga után. A világ végül akkor őrült meg igazán, mikor újabb monolitot fedeztek fel a Los Angeles és San Francisco közt félúton található Atascadero városa közelében december 2-án. A Földet meghódító fémoszlopnak itt már nem igazán volt nagy karrierje: 2 nappal később egy elszánt önkéntes az éjszaka leple alatt kicserélte egy keresztre. Azóta pedig elszabadult a pokol.
Ki, hogyan – és miért?
A legerősebb nyom talán mégis Stanley Kubrickhoz köthető, a 2001: Űrodüsszeia kezdőképe ugyanis a megszólalásig hasonlít az utahi kanyonhoz, és a monolit is éppen olyan fenyegetően nyújtózkodik az ég felé. A tényeket tekintve a legegyszerűbb megoldás, hogy 4-5 éve valaki akár művészeti célból, akár a film iránti rajongásból, akár egyszerű poénból helyezte el a fémoszlopot, vagy talán valaki csak kíváncsi volt arra, hogy vajon mennyi idő alatt fedeznek fel egy természettől idegen tárgyat egy olyan világban, ahol a műhold a Föld összes zugát feltérképezte már.
Akárhogy is, engem már a legelső felbukkanásakor sokkal inkább a miért foglalkoztatott. Ha művészeti célból alkotott installáció, akkor annak célja, üzenete lehet, ez pedig a jelen esetben talán sokkal érdekesebb. Ha nem, akkor is érdekes elgondolkodni rajta.
Újra elővettem Kubrick mesterművét és személyes kedvencemet, és a 2001: Űrodüsszeia sokadik alkalommal is lenyűgözött (még ha meg is fogadtam, hogy a legutóbbi mozis újrabemutató után már soha többet nem fogom megnézni a filmhez méltatlan otthoni rendszeren). A film nemcsak azért jelentőségteljes, mert a sci-fi műfajának alapköveit egyszer s mindenkorra letette, és nélküle a Star Wars-filmek, az Alien, a Csillagok között vagy a Prometheus (és még egy tucat klasszikus sci-fi) meg sem született volna, és nem is csak azért, mert nagyjából itt történt meg először, hogy az űr látványos képeken megjelent a vásznon, hanem azért is, mert 52 évvel a bemutatása után is éppoly nagy vitákat generál, mint annak idején, és a film kérdései örökké foglalkoztatni fogják az emberiséget: honnan jövünk, hová tartunk?
Evolúció vagy Teremtő Kéz?
Az emberiség hajnalán járunk: a kietlen puszták rejtekében maroknyi majomember előtt megjelenik egy félelmetes monolit, és fejlődésre hívja őket: a majom kezében a csont már nemcsak a vadászat és a túlélés, hanem az erőszak egyik eszköze is lesz. Amikor az első csont eltörik, az emberiség új ösvényre lép.
A következő etapban már 1999-ben vagyunk, amikor a hold felszínén egy expedíció során újabb monolit bukkan fel, amely rejtélyes rádiójeleket sugároz a Jupiter felé. Hogy kiderítsék, mi állhat ennek hátterében, űrexpedíciót szerveznek. Amikor a fedélzeti számítógép meghibásodik, csak egyetlen túlélő marad a fedélzeten, aki élete árán is, de megpróbálja befejezni a küldetést.
A történet kétségkívül több kérdést vet fel, mint amennyi választ ad. Maga Arthur C. Clarke, a film könyvváltozatának írója mondta, hogy kudarc lenne számára, ha sikerülne bárkinek is megoldania a 2001: Űrodüsszeia rejtélyét. A film gondolkodásra késztet.
Furcsa, ambivalens képet fest elénk: a monolit egyfajta külső behatást jelképez, amely változásra hívja az embert. Miközben az evolúció hajnalát látjuk megelevenedni magunk előtt a hominidák fejlődéstörténetének egy apró fejezetével, pont az evolúció fogalmát húzza át vastagon azzal, hogy nem az évezredeken át tartó mutációnak tulajdonítja az ember fejlődését, hanem egy külső beavatkozónak. Persze éppen ez az ellentmondás fog számtalan kérdést felvetni, a provokatív expozíció a kíváncsi szemeket a képernyőre tapasztja, hogy aztán az audiovizuális orgazmussal járó finálé után ne kapjunk egyértelmű megoldást.
2020 a mi odüsszeiánk
És ez természetesen nem véletlen: Kubrick nagyon is jól tudta, hogy a történet csak akkor tud igazán univerzális lenni, ha nem foglal állást, nem ad válaszokat. 2018-ban napvilágra került egy dokumentumfilm részlete, amelyben a rendező még a Ragyogás kapcsán beszél korábbi sci-fijéről. Szerinte „istenszerű entitások” nyúlnak bele az emberi történelembe, a főhős asztronauta pedig egy emberkísérlet lesz a teret és időt nem ismerő lények szemében. Persze ennyi évvel később a filmrajongók számára ez már nem lesz hivatalos álláspont, csak egy teória a sok közül.
De mi köze mindennek a Utahban, Romániában és Kaliforniában felbukkant fémoszlopokhoz? Fogalmunk sem lehet arról, hogy pontosan mi volt a kiállító célja, főleg, hogy a realitás talaján maradva, az utóbb odakerült installációkat már csak azért helyezték ki, hogy a hype-ot meglovagolják, nem pedig valami ördögi terv részei.
Ha nem lenne 2020, akkor talán fel sem kapnánk a fejünket. De túlságosan is 2020 van. A járvány és a háborúk mindig nagy változtatóerővel bírnak, a szükség fejlődést hoz, erről már márciusban is írtam. A monolit szerepe pedig beszédes lehet, mintha azt üzenné: új világ közeleg. És valóban, hiszen sosem feledjük el a koronavírust, a járvány gazdaságot sújtó hatásai évekig velünk lesznek, a társadalmat ért változások talán örökre velünk maradnak – úgymint az otthoni munkavégzés, a higiéniára való állandó figyelem, a vakcinázás és talán sok esetben a maszkhasználat is. Az ember túlélésre van kódolva, hogy a megszorult helyzetből kiutat találjon. A fejlődés az, ami közös az evolúció és a kreacionizmus által felállított elméletben.
Az, hogy Utahban, Romániában és Kaliforniában felbukkant egy-egy fenyegető fémoszlop, minden bizonnyal nem jelenti sem azt, hogy az űrlények készek kapcsolatba lépni velünk, sem azt, hogy a kormány ezen keresztül sugározza az 5G-t. Ami viszont biztos, hogy 2020-ban rengeteg új dolgot tanultunk meg: az emberről, a társadalomról és leginkább magunkról. Most az egész világ az ezüstszínű, hegesztett fémoszlopokat figyeli, mint Stanley Kubrick filmjében a majom, akinek nem volt más választása: a változás, a fejlődés ösvényére kellett lépnie. Valahogy így vagyunk mi is, és végül be kell látnunk, akár magunktól, akár külső behatás által, de a fejlődés elől nem bújhatunk el.
Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
