Tamási Áron és felesége álma az volt, hogy egy szép napon végre elválhassanak

Előfordul, hogy a happy end nem kongó harangokat és fonott kosárkákból felszálló galambokat, hanem éppen az ellenkezőjét jelenti – a válást. Tamási Áron és felesége, Salgó Magdolna mindenesetre megkönnyebbült, amikor végre kimondták a boldogító istenhozzádot.

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és harminckettedik évben élt két fiatal, akiknek az élete elválaszthatatlanul összefonódott. A fiút Áronnak hívták, a lányt pedig Magdónak, és mint minden fiatal fiú és fiatal lány, akik a mesék elején felbukkannak, ők is összeházasodtak. De az ő történetük nem itt ért véget. Addig még hosszú és göröngyös utat kellett bejárniuk.  

Áron és Magdó a rengetegben

Magdó egy nagyenyedi zsidó polgárcsalád lánya volt. Bécsben tanult festőnek, és tehetségét többek között a budapesti Magyarság című lap oldalain kamatoztatta rajzaival. A lapnak írt Tamási is, aki akkoriban szerzett magának hírnevet az Ábel a rengetegben című regényével. 

Magdóval 1932-ben, az író harmincas évei közepén ismerkedtek meg. Egy év múlva Tamási megírta az Énekes madár című színdarabját, ami két fiatalról szólt, akiket az élet szerelmi próbatételek elé állít, a női főszereplőt pedig nem másról mintázta, mint Magdóról. 

Az Énekes madárból Tamási Áron közreműködésével a ’60-as években rádiófelvétel is készült

Fotó: Fortepan/ Szalay Zoltán

Öt évvel később összeházasodtak, és letelepedtek Kolozsváron. Mi, a történet külső szemlélői ezen a ponton szívesen magukra hagynánk őket abban a tudatban, hogy miután kiélvezik mézesheteiket, boldog közös élet vár rájuk. Mégsem tehetjük. 

Rengeteg nő

Tamási gyengéi a szép nők voltak, és ez azután sem változott, hogy feleségül vette Magdót. Az író a felesége nélkül töltött időt mindig kihasználta, ahogyan ő fogalmazott, egy kis „rózsaszagolgatásra”.

A válás gondolata először négy évvel azután fogalmazódott meg bennük, hogy örök hűséget esküdtek egymásnak. Tamási ekkor már jócskán a negyvenes éveit taposta, Magdó pedig még alig lépett be a harmincas éveibe. Mindketten belátták, hogy egymás nélkül könnyebb lesz az életük, de valami közbejött. 

Veszélyek sűrűjében

Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, megjelentek az első zsidótörvények és mindennek tetejébe kitört a második világháború. Magdó és szülei üldözöttek lettek, Tamásiról pedig azt kezdték terjeszteni, hogy felesége zsidó származása miatt akar elválni tőle. 

Talán Tamási megmakacsolta magát, talán az életveszélyt jelentő helyzet összekovácsolta a párt, ugyanis úgy döntöttek, mégsem válnak el. Az írót ezért jobboldali körökben zsidóbérencnek bélyegezték, mi több, az Ábel a rengetegben betiltása is felmerült, mivel hirtelen a „nemzetnevelés szempontjából erősen kifogásolható műnek” minősítették. 

Kolozsváron 1944 májusában kezdték összegyűjteni a zsidó lakosságot. Tamási segíteni próbált egy szomszédján, de megfenyegették, hogy hamarosan a feleségére is időt szakítanak. Másnap meg is jelentek Tamásinál, és házkutatást tartottak, de addigra már csak Magdó hűlt helyét találták. 

Új szelek

A világháború alatt Tamásiék nem bizonyultak „elég magyarnak”, a szovjet hadsereg betörése és a román közigazgatás visszaállítása után viszont magyarságuk miatt kellett menekülniük. Az író tehát fogta családját – feleségét és szüleit –, és ismét felkerekedtek. Recsken talált nekik búvóhelyet, ő pedig meg sem állt Budapestig. 

Miután Szálasi hatalomra került, élete újra veszélyben volt, ezért bujkálnia kellett. Sokan segítették, Bajor Gizi is befogadta villájába, de Tamási képtelen volt megülni a fenekén. Többször kiszökött, hogy nők körében keresse a boldogságot. Egy alkalommal letartóztatták a nyilasok, és az Andrássy út 60.-ba vitték, ahonnan egy székely jóakarója szöktette meg. 

Később Magdó is utánament Budapestre. Az együttélés mégsem működött. Kapcsolatuk megmentése érdekében, egy utolsó elkeseredett próbálkozás eredményeként Tamási elvállalta a budapesti képviselői posztot, amit felajánlottak neki, Magdó pedig visszatért Kolozsvárra. Azt remélték, hogy a távolság gyógyírt jelenthet.

Álom egy válásról

Magdó 1947 januárjában álmot látott: felkéredzkedett egy szénásszekérre, de nem engedték, hogy felszálljon, a szekéren ülők azt mondták, nem tarthat velük, mert ő többé már nem Tamási Áron felesége. 

Másnap tollat fogott és levelet írt férjének, amiben a válást sürgette. Tamási fejet hajtott. Ekkoriban egy tizennyolc éves lánynak udvarolt, aki később a felesége lett.

Már csak pár napig vagyok a feleséged – azután viszont szeretnék nagyon és emberien jó lenni hozzád

– írta Magdó férjének a válás előtt. – Furcsa, hogy mindkettőnknek egyszerre nehezült meg így az életünk. Ne búsulj, Édes, hátha jobb lesz és elviselhetőbb.”

Tamási hamarosan újranősült, de a szívében maradt hely Magdó számára. Esküvője napján száz szál virágot küldött neki, és életük végéig barátok maradtak.