Vén kecske is megnyalja a sót, mint tudjuk, vagy legalábbis hallottunk már róla. Na de miért kell a kecskének só, és hogy jön ez az egész a szerelmesekhez?
Alte Ziegen lecken auch gern Salz – mondja a német, és utánuk mi is, csak mi úgy emlegetjük, hogy vén kecske is megnyalja a sót. Magyarul leginkább az idős szerelmesekre értjük, akik annak ellenére, hogy szépkorúak, még mindig lelkesen csajoznak, romantikáznak, Valentin-napoznak, vagyis korukkal nem törődve lelkesen habzsolják az életet, mindazt a csodát, ami a kecskének ezek szerint a só.
Na most akkor mi van? Hogy jön ez a szerelmesekhez?
Hát azokhoz nagyjából sehogy, ugyanis a kecskék közül először is nem csak az idősebbeknek kell a só, a szerelmi életük pedig végképp nem kapcsolódik a sófogyasztásukhoz.
Annyi biztos, hogy a kecskék tényleg előszeretettel nyalogatnak sót, aminek egyébként neve is van: nyalósónak hívják a hozzáértők, gazdák, kecskebarátok.
Nemcsak só kell neki, hanem takarmánymész is, erről így szól a szakirodalom:
„Napi 5-10 g sóadag fedezi a kecske sószükségletét, ezt keverjük abrakjába. Legjobb, ha nyalósót tartunk előtte, így tetszése szerint fogyaszthatja. A kecskének különösen fiatalkorában csontrendszerének felépítéséhez szüksége van mészre. Nem véletlen, hogy a legjobb, legnagyobb testű szánentáli kecske hazája mészhegység.”
A sóval tehát ásványi anyagokat és nyomelemeket juttatnak a szervezetükbe az állatok, ráadásul nemcsak a kecskék, hanem szarvasmarha, ló, juh, és erdei vadak részére is ajánlott a fogyasztása.
