Lábas Viki egy fotózásról érkezik a Ráday utca apró, karácsonyi fényárban úszó kávézójába. Lassan vége a napnak, de ő még mindig pörög és mosolyog. Töretlen lelkesedéssel ül le velünk beszélgetni a Krúdy-könyvről, aminek a Pocket idén a nagykövetévé választotta. Mielőtt belevágnánk, mindketten szabadkozunk, én azért, mert ezúttal nem a Margaret Islandről kérdezem, ő pedig azért, mert nem irodalomtörténészként, hanem művészként szűrte át magán az Ady Endre éjszakáit. Ez azonban egyáltalán nem baj, hiszen úgy tűnik, az ő nézőpontja sokkal közelebb vihet minket a 20. századi költők és írók valódi, dicsfénytől mentes személyiségéhez.
Mit jelent egy könyv, ez esetben Krúdy Ady Endre éjszakáinak nagykövete lenni?
Ez elsősorban azt jelenti, hogy szeretsz olvasni. Én nehezen szerettem meg az olvasást, mert nem olyan általános iskolába és gimibe jártam, ahol ezt megszerettették volna velem, ezért magamtól kellett rájönnöm, hogy miért is jó olvasni, hogy mit tesz hozzá az ember életéhez, milyen értékrendet ad. A könyvek által szerzett tudásnak köszönhetem, hogy megtanultam kritikusan gondolkodni a világról a hírekkel kapcsolatban, és kérdéseket feltenni, ami manapság nem divat. Az olvasás önfejlesztő dolog, ami arról szól, hogy te hogyan tudsz ezáltal épülni, és hogy abból hogyan ismersz a saját életedre.
Egy könyv nagykövetének lenni azt is jelenti, hogy tudsz azonosulni az adott könyvvel. Én abszolút tudtam, hiszen egy fesztiválzenekar élén vagyok, a hatodik kerületben lakom, ahol az egész sztori zajlik, én is felmásztam az Opera előtti szfinxre, mint ahogyan Ady, nekem is mindig vannak szerelmi gubancaim, és mivel folyamatosan a zenésztársaim vesznek körül, ha nem is hasonló, de folyamatos társasági életet élek én is.
A Krúdy-könyvet te választottad, vagy a könyv választott téged?
Ez úgy indult, hogy megkeresett Vecsei H. Miklós a Pokettől, hogy mit szólnék ehhez a könyvhöz. Egyből arra gondoltam, hogy ők – Grecsó Krisztiánnal – valamit tudhatnak rólam... Újraolvastam a könyvet, és úgy éreztem, képes vagyok azonosulni vele, és megértettem a lényegét. Utána visszahívtam őket, hogy szeretnék a szóvivője, képviselője lenni ennek a könyvnek, bár tudom, nem könnyű olvasmány, és elsőre nem mindenkinek megy át. De szeretem a kihívásokat.
Miután elolvastad a könyvet, azt mondtad róla, hogy ez a magyar szépirodalom rock and rollja.
A könyv megmutatja, hogy ezek az emberek sem voltak szentek. Ady törzshelye, a Három Holló nem véletlenül a szentek és bolondok törzshelye. Hajlamosak vagyunk távolságtartással kezelni őket, pedig ugyanúgy szerettek szórakozni, mint a mai fiatalok. Nyilván ezek nem teljesen követendő, jó példák, de úgy gondolom, a mai gimnazisták és egyetemisták tudnak azonosulni az akkori kor szellemével.
Adyról azt tartották – amit azóta már megcáfoltak az irodalomtörténészek –, hogy helyesbítés és újraírás nélkül alkotta a költeményeit, sőt Krúdy is ezt mondja a könyvben, de ez nem igaz, mert ők is rengetegszer átnézték, újragondolták, amit írtak, mint ahogyan akár mi is, amikor egy dalszövegen dolgozunk a zenekarral. Nem kell túlgondolni az életüket, hanem inkább közelíteni kell a sajátunkhoz. Az a szép az irodalomban, hogy láthatjuk, hogy mind ugyanazokon a dolgokon megyünk keresztül, hasonló tapasztalások, fájdalmak és örömök érnek minket. Ezt kell megérteniük azoknak, akik tartózkodnak ezektől a szövegektől.
Ady temetésén olyan sokan voltak, hogy nem lehetett megmozdulni a városban, többen, mint Zámbó Jimmyén. Pedig ők is éppen olyanok, mint mi, de ezt mostanában szeretjük elfelejteni, és ezáltal még távolabbinak tűnik a kor és a benne élő emberek habitusa.
A 20. század eleji írók valóban sok szempontból hasonlítottak a rocksztárokra. Ez egy szexi hivatás volt? Lehetett vele csajozni?
Persze. A nemesi családok lányai teljesen rá voltak kattanva a költőtársadalomra. Így jött létre például az Aurora-kör. Saját női egyleteket alapítottak, ahol arról beszélgettek, hogy a költőknek milyen izgalmas az életük, és hogy aznap este kit tudnak esetleg meghódítani. Nyilván izgatták a nőket ezek a belevaló, művészlelkületű, elvont férfiak, de a rocksztárok is izgatók a mai napig...
Az asztaluknál ülni kétségtelenül menőnek számított. Voltak olyanok, akik egészen bizarr dolgoktól sem riadtak vissza, hogy kiérdemeljenek egy helyet a nagyok oldalán. Krúdy szerint például egy nő tótágast állt, hogy Ady maga mellé fogadja.
Ez sajnos a mai napig jellemző. A zenész közeg is elég szűk réteg, mindenki ismer mindenkit, általában ugyanazokkal találkozik az ember, és egy külső szemlélő talán nehezen tud bekerülni ebbe a körbe, nehezen tud bekapcsolódni a beszélgetésekbe, mert velünk olyan dolgok történnek, olyan groteszk szituációkba keveredünk a munkák miatt, amik nem feltétlenül hétköznapiak. Ők is ebben a helyzetben voltak, nehéz volt bekerülni oda, ahol ők írtak. Ez nyilván terhes egy alkotó művész számára, mert próbál a saját közegében ember maradni, miközben tudja, hogy a hétköznapi életbe nem tudja magát beilleszteni, már a szokásai és a saját értékrendje miatt sem.
Ady pont az a típus volt, aki nem akart beállni a sorba. Elment a New York Kávéház előtt, és fittyet hányt a nyugatosokra. Ő úgy gondolta, nem közéjük való, van olyan tehetséges, hogy nem kell a „sleppel” kávézgatnia meg borozgatnia, de a barátai mindig beszámoltak neki a friss pletykákról. Nagyon kíváncsi természet volt, ami szerintem minden művészre igaz, hiszen valahol ez éltet minket.
A mai, irodához szokott embernek különben az is bizarr, hogy az írók képesek voltak zsúfolt kávéházakban vagy akár kocsmákban dolgozni.
Bár én otthon tudok jobban alkotni, azt el tudom képzelni, hogy ők otthon eléggé befordulhattak, hirtelen ért magányukban depisek lettek, ezért keresték inkább a kávéházi közeget. Alapjáraton nem mindenki volt pozitív szemléletű ember, inkább kritikus vagy depresszióra hajlamos, sokszor a mély fájdalommal teli énjük jött elő, amiből a későbbiekben tudtak táplálkozni, alkotni.
Szerintem ahol pezsgett az élet körülöttük, ahol többen voltak jó barátok együtt, és tudták egymást inspirálni, az olyan miliőt jelentett, ami komfortos volt számukra, és ahol tudtak írni. Ady egyből verseket adott a társasághoz csatlakozó, neki tetsző nőknek: „nézd, ezt neked írtam”. Ajándékba is adott mindig egy-két sort. Elolvasták, és egyből kapott visszajelzést.
Pedig amikor Ady Nagyváradról megérkezett Budapestre, a kortársai nem hitték, hogy belőle nagy költő lesz.
Eleve azért, mert vidékről jött fel, azt feltételezték, hogy nincs mögötte az az egyetemes tudás, amit ők a fővárosban magukra szedtek, pedig akkoriban Nagyváradon szinte nagyobb kulturális élet folyt, mint Budapesten. Persze az ő párizsi útjai később sokat nyomtak a latba. Szerintem emögött volt egy olyan sztereotípia is, hogy ő a vidéki fiú, aki meg akarja magát mutatni a nagy fővárosban. Aztán erre persze rácáfolt. Nyilván ebben benne van az is, hogy féltékenyek az emberek, ebben a korban pedig nagyon erős férfiegókról beszélünk, és Ady ösztönösen tehetséges ember volt, aki kilógott a sorból.
Krúdy könyve jóval Ady halála után jelent meg. Vajon volt valamilyen oka annak, hogy ennyit várt azzal, hogy lerántsa a leplet az éjszakai kalandozásaikról?
Krúdy meghatározó figura volt Ady életében. Ő még az utolsó napjaiban is vendégül látta magánál Csinszkával, és ott volt a halálos ágyánál is. Olyan támasza volt Adynak, aki a végsőkig kísérte. Nagyon fájt neki Ady halála, amit hosszú távon kemény lehetett feldolgozni. Érzékeny és jó humorú emberről beszélünk, akinek szerintem ahhoz, hogy ezt hitelesen tudja megírni, erős lélekjelenlét és kellő önirónia, humor, no meg persze idő kellett. Az idő meg is szépíti a dolgokat, ezért is kell néha gyök kettőt vonni ebben a regényben.
Krúdy annyira rabjává vált az éjszakának, hogy például nem volt ott a második felesége mellett, amikor gyerekük született. Vajon miért éreztek ellenállhatatlan késztetést a művészek, hogy útra keljenek éjszakánként?
A költőknél és íróknál csak a színészek rosszabbak, náluk pedig a zenészek. Ez egy veleszületett tulajdonság. Nem bírják megállni, hogy ne menjenek, mert kellenek az új impulzusok, az inspiráció, ha megtapasztalják, hogy ezt csak úgy tudják elérni, ha zsizseg körülöttük az élet, erre rá tudnak függeni. Minden költőnk és zenészünk a mai napig függ valamitől. Lehet ez a zene, a dalszövegírás, a nők, az alkohol vagy a drogok, de mindenki függ valamitől, ami táplálhatja a saját művészetét. Ettől is lehet ez egy veszélyes játék, ahogy Ady példája is mutatja. Ők úgy működnek, hogy a szerelem és a család másodlagos. Neki az az elsődleges, amire született, neki feladata van a földön, és ha ezt a feladatot ő megtalálja, ráadásul ebből még sikeres, és jól meg is tud élni, akkor ezt fogja csinálni, akármennyire durván is hangzik. Krúdyt is hajtotta a vére, és belekerült egy olyan körforgásba, amiből nagyon nehéz kijönni.
Említetted, hogy Ady temetésén tolongtak az emberek, a halálos ágyánál viszont csak nagyon kevesen látogatták meg.
Ez egy magányos szakma. Emberek millió szerethetnek téged, és elmehetnek a temetésedre, de amikor alkotsz, akkor egyedül vagy. Egyedül születünk meg, egyedül is halunk meg, ez tényleg igaz. De az embernek inkább legyen egy jó barátja, mint tíz vagy száz érdektelen, felületes. Nem hinném, hogy ez szomorú dolog, inkább örüljünk neki, hogy egy-két ember ott volt, akik végigkísérték ezen az úton. Az emléke, a gondolatai, a személyisége örökké fennmaradnak, ezért is fontos, hogy minél tovább életben tartsuk ezt az örökséget.
Mit gondolsz, ez a könyv miért tudja megszólítani a 21. századi olvasót?
Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudja szólítani a 21. századi embert, mert aki nem szereti ezt a világot, aki nem érdeklődik az irodalom iránt, aki hamar felad egy nehéz olvasmányt, annak nem lesz érdekes. Aki viszont tud rajongani ezért a világért, szereti a régi dolgokat, amik mögött ott lakozik a történelem, aki hiányolja az irodalmi köröket, az akkori világ társasági életét, annak izgalmas időutazás lehet.
