Melyik írónk vagy költőnk írta ezeket a leveleket? – Kvíz!

„Gyula papával nagyon sokáig beszéltem. Elmondtam neki, hogy ezért választottam az ügyet így, mert nem akarlak elcsábítani. Azt akarom, hogy ártatlan maradjál nekem, márpedig, ha sokáig együtt vagyunk, bizonyosan kitört volna a baj. Ő sírt, kétségbe volt esve, de végül kijelentette, hogy tudomásul veszi... Senkinek sem szabad tudnia a dologról. Három hónapig, amíg a válópör lefolyik, nem szabad egymást látnunk, sem leveleznünk.”

„Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. »Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már!« – ezt Kosztolányi írta. Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet.”

„Szatmárban egy olyan lyánykát ismertem meg, amilyen Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának, nem pedig Szatmárnak, az ólmos fütykös termőföldjének. És én szeretem e lyánykát, és ő szeret engem, és mi boldogok vagyunk, és talán még boldogabbak is leszünk, mert meglehet, hogy mielőtt a most születendő év meghal, mi így fogjuk egymást szólítani: »Hallod, kedves feleségem?... Hallom, édes férjem.«”

„Fáj és éget, amikor kétségtelen gonoszságaimra emlékeztet, amelyek pedig hol a bor, hol idegrohamok machinációi voltak. Mert nem voltam rossz, s Magát még az egész világgal meghasonlott kétségbeesett pillanataimban, amikor bántottam is, végtelenül szerettem."

„Soha nem volt ember hozzám közelebb, mint te, jóság, hűség, igazi szerelem. Jöjj vissza. Én teljesen a tied vagyok. Elfelejtettem minden sértésedet, de kérlek, te is felejtsd el egy halálos beteg szegény rémületét, mellyel az elmúlás előtt valami dacos kalandba akarta magát belelovalni. Ennek már vége. Légy mellettem.”

„Sajnos, egy autóbuszban találkoztunk, s így – egyikünknek – át kell lépnie száz társasági gátlást. Az én dolgom, hogy bemutatkozzam, de ha megteszem, nem száz, hanem ezer terhelő adat szól ellenem. Mesterségem már egymagában is gyanús; ha leírom, hogy »író« vagyok, Maga nyilván valamilyen korhely-bohém-csavargó-féleséget tisztel e néven. Könyveim tán megcáfolnák ezt, de könyveimet Maga sosem olvasta."

„Azonban azóta nem hallok hírt felőled és mondanom sem kell, hogy nem vagyok valami nyugodt. Most hárman három felé lakunk s mindegyikért külön kell aggódni. Ervin bácsi is folyton spanyolbetegek között van ott Temesváron, mert az orosz fogolykórháznak beosztott orvosa s azok közt szörnyen terjed szegények közt és sokakat pusztit. De legszörnyűbb Pesten, ahol naponta tízzel növekszik a halottak száma; tegnap Karinthy Frigyes bácsinak, írótársamnak a felesége halt meg másfélnapi betegség után. Minden háború megtermi a maga szörnyű járványát, ez szinte vele jár, ezzel a gyönyörűséggel, még sohasem maradt el, ezért is szeressed a háborút úgy, ahogy én szeretem."

„(...) tegnap kaptam a leveledet s tudtam előre, hogy mi van benne, tudtam az utolsó lapjaidból s mert olyan sokáig nem válaszoltál itteni levelemre. S tudtam – mert tudtam, csak a részletek... a hogyan... érted Édes? hisz művészek vagyunk. Látod még tréfálkozom is nagy fanyarul. De ne csodálkozz, nagyon mélyen vagyok és nagyon, nagyon fáradt. Agyondolgoztatnak és agyondolgoztattak. De ne sajnálj, így valahogy kevésbé kell hogy sajnálj. Amit írtam, megírtam s ezt tudd: Szeretlek.”

„Bőröd puha és barna; fahéjszínű. Csípőd gótikusan karcsú, lábad hosszú, inas, mint a jó lovaké, vállad kerek (irigylem!); és néha puklisan tartod magad. S hajadba bújt az éjjel, ezért olyan sötét (Végh-Gyurka mondás), és talán holmi rejtett csillagoktól olyan fényes. Arcodat, ha szembe rajzolnám, voltaképpen csak egy renaissance-homlokot és két sötét bizánci szemet rajzolnék. Ha profilban, akkor homlokot, lefelé keskenyedő fiúnyakat és középre azt az intellektuálisan ívelt, nemes vércseorrodat. Az én orrom kis, vacak gomba, amin még a szemüveg sem áll meg.”