Száz éve lett öngyilkos az 1887-ben született Csáth Géza, azaz születési nevén Brenner József. Huszonhárom éves korában lőtte be magának az első adag morfiumot, és attól kezdve a szer irányította az életét. Kilenc évvel később, szökésben az elmegyógyintézetből, pantopontúladagolásban halt meg. Naplójában a morfiumadagok mellett szerelmi és szexuális életének alakulását is részletesen vezette.
„Magános éjszakáimon [...] éppúgy kínzott a pályaválasztás gondolata, mint mikor villamoson száguldottam egy-egy percre el-elbámulva a főváros nem ismert és meg nem értett, de annál misztikusabb szépségein, vagy amikor Gaizleréknél zongoráztam, skáláztam, ha ha... hátha muzsikus művész lennék” – írja a tizenkilenc éves Brenner József 1906 januárjában a naplójába.
A polihisztor
A tehetséges fiú bármilyen pályát választhatott volna magának. A zenerajongó és maga is zenélő apa azt szerette volna, hogy fiából hegedűművész váljon. Ugyan a vágya nem teljesült, Brenner Józsi később zenekritikákat, zeneműveket írt, és szívesen vette kezébe a hegedűjét. Annak ellenére, hogy rajztanára kinevette a képeit, az volt az álma, hogy egyszer híres festő lesz belőle. A jövendőbeli Csáth Géza is igen korán megmutatta magát, 14 évesen a Bácskai Hírlapnak írt, nyolcadikos gimnazistaként pedig elküldte A kályha című novelláját Bródy Sándornak, az ő biztatására folytatta az írást. Később a Budapesti Naplóban és a Nyugatban publikált.
Végül édesapja örömére az orvosi pályát választotta, ez a döntése pedig egy olyan szer közelébe juttatta, ami meghatározta hátralevő életét – és annak végét.
A morfiumfüggő
Az irodalmi körökben immár Csáth Gézaként ismert Brenner József 1909-ben megszerezte az orvosi diplomáját, majd gyakornokként dolgozott a Moravcsik-féle Elme- és Idegkórtani Klinikán. Az egyetemen tanultakat a hipochonder fiú önmaga diagnosztizálásánál is használta, a morfium pedig karnyújtásnyi közelségbe került hozzá. Egy évvel később tüdőbajjal diagnosztizálták – tévesen. „1910. április 19-én történt, hogy Kuthy Dezső egyetemi tanár mellkasomon kopogtatva így szólt: »egy kis jobb oldali apicitis«. A félhomályos, karbolszagú rendelőben hirtelen kriptaillat csapott meg. Jéghideg szaladt át rajtam. »Tehát mégis elér az, amitől a legjobban rettegtem.«” – írta Morfinizmusom története című feljegyzésében. A betegségtől és a haláltól való félelem arra ösztönözte, hogy a kezébe vegye a tűt, életében először.
„12 órakor vettem be az első brómadagot, 2-kor a másodikat, 5-kor a harmadikat, és reggel fél hatkor a gyönyörű, tavaszi nap sugaraiban fecskendeztem be az asztalomon lévő fecskendővel az ugyanott pihenő oldatból az első adagot, 0,02 M-et.” Eleinte nem érezte a szer hatását, később mindennapjainak nyugalmát biztosította vele.
Az alhasban édes melegséget éreztem, amely mint egy meleg áram terjedt el a szimpatikus ideghálózatban. Boldogan mentem vizitet tartani, türelmes voltam, kedves.
Ez a kellemes állapot arra ösztönözte, hogy egyre rendszeresebben adagolja a morfiumot, és hamarosan mindennapjainak részévé vált.
1912-ben öt hónapig sikerült nélküle élnie, akkor szokott rá újra, amikor Stubnyára, egy új és idegen közegbe került fürdőorvosként. Naplójában gyakran hangoztatta, hogy ő nem tartozik a függők közé, hiszen egy év alatt akkora mennyiséget használt, amennyi egy valódi morfinistának csupán két napra elég, és biztos volt benne, hogy bármikor le tud állni a szerrel. „Ha ezt tisztán átgondolom, azt látom, hogy szabadulásom könnyű és biztos leend. Nem kell félnem a nehézségektől és attól, hogy az átkos fecskendő nélkül nem fogok tudni élni.”
A szexfüggő
Csáth Géza naplójában az elfogyasztott morfiummennyiségen túl az elfogyasztott nőket is számon tartotta. „A harmadik felemlítésre méltó dolog volt az első nemi közösülésem. Magyar-Munk barátommal mentünk el a Nagykalapúhoz: egy szép kis sváb lány hírére!!! (...) A dolog eredménytelensége (negyedórai hiábavaló laborálás) oda is vezethető vissza, hogy – mint Tóvölgyi mondta – a szűz gyerekek vagy túlságosan bíznak magukban, vagy nem. Pedig a dolgot érteni kell. Én túlságosan bíztam, holott tanulatlan fickó valék” – írta 1906-ban. Ez az élmény valószínűleg kihathatott a szexuális életére, rettegett a kudarctól. Egyetemi évei alatt a Básty utca 28. alatt dolgozó lányok karjaiban tett szert tapasztalatra, akiket barátaival együtt rendszeresen felkeresett.
Nem volt azonban elég neki a pénzen megvásárolható lányok szerelme: mindenkit megostromolt, akit megkívánt, legyen szó a pesti utcán feltűnő nagyasszonyról, a rendelőjébe betérő szűzlányról vagy a fürdőben lábadozó feleségről. Mire Stubnyára került, komoly barátnőre tett szert, Jónás Olgára. Megfogadta, hogy amíg távol vannak egymástól, hű marad hozzá, de mindig akadt valamilyen kifogása, amivel feloldozhatta magát az ígérete alól. „Ekkorában történt egy napon, vasárnap, hogy a szkleói bába leánya, Paula bejött a rendelésemre. (...) Mikor a mezítelen, hófehér hátán hallgatóztam, azon vettem magam észre, hogy egyszerre csak megcsókoltam a hátát, majd a mellét, és végül a száját.”
Az sem jelentett számára akadályt, ha egy asszony férjnél volt, akármilyen buzgón vallotta is, hogy szereti a férjét. Éjszakai kalandjainak felszerelése a gumitalpú cipő és a vazelin volt. „Éjjel ½ 12 tájban megjelentem gumitalpú cipőmben, kis sapkámban, condome-okkal és zseblámpával fölszerelve, sőt a vazelin se hiányzott. A nő bágyadtan suttogta, »menjen«. Én a paplan alá nyúltam.”
A fürdő Casanovájának hamar híre ment, és Csáth Géza naplófeljegyzései szerint olyan nők kezdtek feltűnni a rendelőjében, akik efféle szolgáltatásait szerették volna igénybe venni. „Augusztus első felében történt, hogy megjelent rendelésemen egy nő: V. Emma. Meg akarta vizsgáltatni magát. Egész viselkedéséből, öltözködéséből, mindenben rögtön láttam, hogy miben fáradozik.” Ezek a nők kifejezetten taszították.
Szajbély Mihály, az 1906 és 1914 közötti naplófeljegyzések utószavának írója szerint Csáth nőkhöz való viszonyának az alapja egy furcsa paradoxon volt: eszerint hódításaival egész életében a szexuális kudarctól való félelemet próbálta kompenzálni.
A férj
Mindennek tudatában meglepő – még Csáth Géza számára is az volt –, hogy végül úgy döntött, megházasodik. Jónás Olgát 1910 nyarán ismerte meg, amikor fürdőorvosként a nővérét kezelte. A lányra, akit ő addig észre sem vett, egy kollégája hívta fel a figyelmét. „Kinéztem az ablakon. Egy nagy orrú lány ment el a szanatórium előtt, hozzá nem illő nagy kalapban, ernyővel. Kissé lógott rajta a ruha. Szürke arcszíne és accentuált járása nem tett kedvező benyomást. Piszkosnak nézett ki. Azt a gondolatot keltette, hogy fehérneműjének minősége nem felelne meg a felsőszoknyája relatív jóságának.”
Ez alapján túlzás lenne azt állítani, hogy kapcsolatuk szerelem volt első látásra, Csáth részéről legalábbis biztosan nem. Taszította a lány megjelenése és a modora, szexuálisan viszont vonzódott hozzá.
Közös sétáik és beszélgetéseik nyilvánvalóvá tették számára, hogy a lány érdeklődik iránta. „Miután észrevettem, hogy vágyik reám és izgatom őt – érdekelni kezdett. Különösen az tetszett, hogy a lábait szenvedélyesen többször keresztbe vágta, mialatt beszélgettünk. A klinikáról jól tudtam, mit jelent ez: a nő az orvossal való beszélgetéssel kapcsolatban ily módon onanizál, izgatja magát. (Olga az onániát végig tagadta.)” A férfi mégsem szerette, ha a fürdőn együtt látták vele, egyfelől szégyellte „talmi eleganciáját”, másfelől úgy gondolta, hogy ha egy ilyen csúnya lány tetszik neki, az csakis perverzióból fakadhat.
A fővárosba visszatérve sem veszítették el egymást szem elől. Itt azonban más is felfigyelt Olgára, mégpedig Csáth öccse, Dezső, aki engedélyt kért testvérétől a lány meghódítására. „Dezső bejelenti, hogy Olgát attakírozni fogja. A gondolat tetszik nekem, bár a bejelentés módja kissé gyengédtelennek tűnik fel. Tudniillik a következő meggondolással élek: a fiú magától értetődőnek tartja, hogy minden, ami az enyém, az övé is.”
Csáth eleinte nem bánta, hiszen egyetemi baráti körében többször előfordult, hogy átpasszoltak egymásnak lányokat vagy a másikkal tesztelték a lány hűségét. Az írónak tetszett, hogy öccse próbálkozik, az egyre elhatalmasodó féltékenység viszont vonzóvá tette számára Olgát, akinek nem volt ellenére, hogy mindkét Brenner-fiú neki udvaroljon.
„Olga kalapban jóval jelentéktelenebb. (...) Arca sokszor csúnyának, szája és orrának viszonya karikatúraszerűnek tűnt fel. Különösen hátrahajló homloka és vimmerlis arcbőre hívták ki, örömömre, szigorú kritikámat. Mikor azonban arról beszélt, hogy lehet-e kettőt szeretni egyszerre, szívből – kelletlenül éreztem magam. Szerinte lehet. Szerintem ötöt is lehetett, de csak mondtam; belül meg voltam győződve, hogy nem, csak egyet lehet.”
Csáth végül döntött. Öccsét arra kérte, hogy többé ne közeledjen Olga felé.
Kapcsolatuk ezután rövid ideig idillinek tűnt, a férfi azonban hamarosan elhatározta, hogy csak akkor veszi feleségül a lányt, ha bebizonyítja szerelmét, és még az esküvő előtt neki adja a szüzességét. Ekkoriban közös naplót vezettek, amiben Olga arról ír, hogy Csáth feljegyzéseit olvasva tudja, őszinte és őt megcsalni képtelen társra talált. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férfi nehezen szakította meg kapcsolatát az egyik Básty utca 28. alatt élő nővel.) Egy áprilisi napon aztán ezt írta Csáth: „Olga ma bebizonyította, hogy igazán szeret.”
Szenvedélyes viszonyuk hamarosan lelepleződött, Jónás úr ugyanis egy alkalommal hazatérve kompromittáló helyzetben találta lányát és annak udvarlóját, aki esküdözött, hogy szándékai tisztességesek, és szándékában áll elvenni Olgát. Az esküvőre viszont még várni kellett. A morfium fogságában Csáth egyre paranoiásabbá vált, biztos volt benne, hogy menyasszonya csalja, ezért detektívet küldött a nyomába, de mivel semmilyen terhelő bizonyítékkal nem tudott előállni, végül 1913-ban oltár elé vezette Olgát („Végre hajnalban elhatároztam: elveszem a nőt, szavamat nem szegem meg, de ha valaha megcsal, megölöm.”), bár idősebb Brenner József apai jó tanácsa ez volt: „Ne vedd el azt a nőt, mert téged tönkretesz testileg, lelkileg, és végre börtönbe juttat.”
A boldogító igen esetükben nem a meghitt mézesheteket és az azt követő felhőtlen házaséletet jelentette. Egyre többet veszekedtek, Csáth szerint Olga csak az alkalmat kereste, hogy más férfiakkal flörtölhessen. Bizonyos értelemben a háború kitörése jót tett a kapcsolatuknak, másrészről viszont nagy részben hozzájárult a tragikus végkifejlethez.
Brenner Józsefet katonaorvosként küldték a frontra, és bár az ott töltött napjai bizonyos tekintetben idillinek tűnhetnek naplófeljegyzéseiből, napi morfiumadagjai megugrottak. Izgatottan várta Olga leveleit, aki egyre jobban hiányzott neki. Hazatérése után elhatározta, hogy máshogy viselkedik vele és „megbocsájtja eddigi bűneit”. Később azt írta, a háború halottjának tekinti magát, mert anélkül leszokott volna a morfiumról és elvált volna, de így mindkettőt a békekötésig halasztotta, az pedig olyan sokára érkezett meg, hogy számára késő lett.
A morfium kiváltotta féltékenységi, paranoiás és hipochondriás téveszmék határozták meg az életét. Olgát hol jóságos feleségnek, hol hűtlen asszonynak látta. Egy tiszta pillanatában képes volt megfogalmazni, hogy mit idéz elő a függősége: „amikor éhség miatt nyugtalan vagyok, mindig jónak, édesnek, nagyon szerethetőnek látom őt, de egyszersmind igen jelentéktelennek, alsóbbrendűnek. Amikor a méreg felfűti a fantáziát – akkor olyannak alakítom át, amilyennek leginkább izgat: egy bestiának képzelem el, aljas, rossz ösztönökkel, hazudozónak, szemétnek, szépnek – sokkal szebbnek és komplikáltabbnak is látom. Mégis abba kell hagynom végképp ezt a játékot. Inkább unjam őt meg, inkább érezzem magam becsapott, optikai csalódás által megtévesztett embernek, mintsem ezeket a maró kínokat szenvedjem el, amelyeket a képzelet narkózisa és beteges izgalma a gyönyörök érdekében produkál”.
Legsötétebb napjain ha nem találta kesztyűje párját, majd előkerült egy olyan helyen, ahol azelőtt már kereste, biztos volt benne, hogy Olga és a szobalányuk összeesküdtek ellene, hogy az őrületbe kergessék. A legmélyebb pontra kislánya születése után, 1918-ban jutott. „Életem legborzasztóbb napja. Már napok óta nagy gyanúval szemlélem kislányom fejét. Nem az enyém és nem Olgáé, tehát kié, vetettem fel a kérdést.” Naplójában sorra vette a baba minden testrészét és vonását, és összehasonlította a sajátjaival. 1919. január 15-én aztán összepakolta minden holmiját, és a rendelőjébe költözött.
„A nőt nem azért ölöm meg, mert titokban megcsalt, hanem mert nyilvánosan meggyalázott és az életemre tört. Szajha cselédjével együtt megbolondítottak, agyonszekíroztak. Erről családom és öcsém tud adatokat mondani. Egyébként az, hogy más embertől volt teherben, és idehozta nekem a kölyket – ez csekélység, és nem is bűn ahhoz képest, hogy önmaga leplezte le a legravaszabb módon lassanként magát (de mindig félreérthetően, és önmagát újra és újra cáfolva), míg a bolondokházába juttatott. Kigyógyultam, de nem tudom eltűrni, hogy az életem össze van roncsolva.” Csáth nem először fenyegetőzött gyilkossággal.
Házasságának történetét olyan megindítónak vélte, hogy unokatestvérét, Kosztolányi Dezsőt kérte, írja meg egy 500 oldalas regényben, hangsúlyozva Olga démoni mivoltát.
Az öngyilkos
Csáth Géza 1919-ben a bajai elmeosztályra került, ahol azonnal megvonták tőle a morfiumot. „Olyan nyugtalan voltam, hogy külön cellába vittek be, amely nagyon hideg volt. Föl akartam harapni az ereimet. (Egyelőre nem ment.) (...) Nem engedtek ki se a szobából. Az éjjelt egy hideg zárkában töltöttem, ordítottam kínomban, fáztam. Egy percet se aludtam.” Csáth tudta, hogy ő az, aki előbb vagy utóbb véget vet majd a saját életének. Naplójában mindent eltervezett. „Ha eljön az idő, hogy meg kell halnom: akkor befecskendezek először 0,02 g morfint. Elszívok egy cigarettát, várok 20 percet, de nem többet. Ezután 3 x 0,06 morfint. Mire egészen álmos leszek. Ekkor veszem a kloroformosüveget, és egy zsebkendőt. Ezt rákötöm az orromra, a kezeimet pedig bedugom a nadrágszíjam alá szorosan. Ezután olvasok hangosan: 1, 2, 3, 4. Ez elég gyáva halál, de haljon meg bátrabban (egy pisztolylövéssel) az, aki az élettől teljesen megundorodott. Én azonban szeretném és imádnám az életet – és csak azért halok meg, hogy ocsmány szenvedések elől meneküljek.” A vég mégsem így érte.
1919 júliusában megszökött az elmeosztályról, és megkereste azt, akit minden baj okozójának tartott: a feleségét. „Így történt, hogy feleségét július 22-én délután a rendelőszobában három revolverlövéssel agyonlőtte. A szerencsétlen asszonyt kislánya mellett érte az első lövés, még volt annyi ereje, hogy a szomszédsághoz meneküljön, hol egy óra múlva meghalt. Utána Csáth Géza fölvágta karján az ereit és nagy adag morfiumot is vett be, de egy szerb katonaorvos rögtön gyomormosást végzett, bekötözte őt s megmentette az életnek” – állt az értesítésben, amit Kosztolányi egy ismerősétől kapott Szabadkáról.
Csáth a bajai kórházba került. Állapotát jól mutatja, hogy annak ellenére sem fogadta el Olga halálát, hogy megmutatták neki a temetési számlákat. Néhány nappal később ismét megszökött, de szeptember 11-én Kelebiánál, a szerb demarkációs vonalnál feltartóztatták, ő pedig bevette a nála található pantopont. „Utolsó akarata az volt, mint a fönt közölt levélből kitűnik, hogy agyát, szívét és máját vegyék ki a testéből és vizsgálják meg a klinikán. Ezzel a rendelkezésével az életén túl is az igazságot kereste, mivoltának a titkát” – írta unokatestvéréről Kosztolányi.
