Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Talán te is úgy képzeled el a történelmi személyeket, mint törékeny relikviákat, akik gint iszogatva a kandalló előtt éppen a múltat vésik papírra lúdtollas pennájukkal. Talán így volt, de mit csináltak ezek az emberek, amikor éppen nem a történelmünk megírásával voltak elfoglalva?
A történelemkönyvek lapjain ugyan nem szerepel, de vajon Petőfi Sándor is utálta a hétfő reggeleket? Vajon Rousseau előbb öntötte a tejet a tálba és utána tette be a müzlit, vagy fordítva? Marie Antoinette a hagyományos kenyeret preferálta jobban, avagy inkább a briósra kente rá a vajat? Persze ezek többnyire lényegtelen információk, a történelmünket minden valószínűséggel nem ilyen apró tények alakították. Ismerünk viszont olyan titokzatos történeteket, rejtve maradt regéket, anekdotákat, amelyekben híres, történelmi személyek különös helyzetekben találták magukat. Például Sherlock Holmes szülőatyja, Sir Arthur Conan Doyle.
Aki a valóságban is megcsillogtatta zsenijét
1906 egyik borús, holdfénybe burkolózó, különös éjjelén a híres író titokzatos levelet kapott egy még titokzatosabb idegentől, aki a börtönből való szabadulás reményében kérte az írót, hogy bizonyítsa ártatlanságát. Nem az első eset volt, amikor egy rajongó kétségbeesetten esedezett, hogy egy ügyet oldjon meg, ám a Sherlock Holmes-könyvek írójától ez mégiscsak egy olyan kérés, mintha egy felhőkarcoló összeomlásakor a Superman alkotójától várnánk a megváltást. Doyle mindenesetre nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy megmutassa, nem csak Holmes a zseni.
A levél íróját, George Edaljit azért helyezték vád alá, mert állítólag lovakat csonkított meg, valamint különböző hölgyeknek mocskos leveleket küldött, melyekben azt ecsetelgette, hogy ugyanezt teszi majd velük is. Az indiai gyökerekkel rendelkező Edalji persze mindent tagadott. Doyle-nak nem sok idejébe telt, míg felöltötte Sherlock-szemüvegét: találkozásukkor azonnal észrevette, hogy Edalji olyannyira rövidlátó, hogy még a napilapot is ujjnyira tartotta magától. Rövidlátó tehát ahhoz is, hogy csak úgy észrevétlenül besurranjon egy állattenyésztő farmra. Az író úgy gyanította, hogy Edalji csupán rasszizmus áldozata lett, ami amúgy is jellemző volt a staffordshire-i örsre.
Az ügy akkor lett igazán érdekes, mikor a bűntények azután is folytatódtak, hogy Edalji már börtönbe került. Az író nem tétlenkedett, nemsokára rá is lelt az igazi tettesre: egy helyi férfire, aki korábban ült már erőszakért. Doyle fel is kereste a rendőrfőnököt, hogy újranyissák az ügyet, de ez közel sem ment olyan egyszerűen, mint regényeiben. Nem sokkal később névtelen fenyegető leveleket kapott - feltehetően egyenesen a rendőrfőnöktől - amik figyelmeztették: jobban jár, ha kimarad az ügyből. Végül aztán fentről érkezett a segítség: Edalji ügyét a kormány tette tisztába.
Gyémántok az örökkévalóságnak
Doyle nem sokkal később újabb titokzatos bűnténybe mászott bele. Történt ugyanis, hogy a különösen tehetős, jó egészségnek örvendő, 82 éves glasgow-i hölgyet, Marion Gilchristot agyonverték és kirabolták. A legjelentősebb eltűnt érték egy gyémánt melltű volt, melyhez hasonlót éppen nem sokkal később egy helyi tolvaj hírében álló férfi, Oscar Slater próbált eladni a piacon. Véletlen lenne? Igen, az ékszer a barátnőjéé volt. A rendőrség és a bíróság ugyanakkor nem teketóriázott: halálra ítélték.
Miután a közvélemény lecsillapodott, Slater büntetését életfogytiglani börtönre csökkentették, Doyle pedig úgy döntött, hogy utánajár a dolgoknak, kideríti, ki Gilchrist valódi gyilkosa. Hónapokat töltött azzal, hogy kihallgatta a tanúkat, megvizsgálta a bizonyítékokat, utánajárt a legapróbb részletig, mígnem egészen nyilvánvalóan látta, hogy Slaternek köze sem volt a dologhoz.
A bíróságon azonban ez jól láthatóan senkit nem érdekelt.
Annak ellenére, hogy Doyle patyolattiszta bizonyítékait a szőnyeg alá söpörték, az ügy évekkel később mégiscsak megoldódott, amikor egy rendőr tiszta lelkiismerete érdekében kiszivárogtatott egy dokumentumot, amely bizonyította Slater ártatlanságát. A megye legfelsőbb bírái így aztán újranyitották az ügyet, és Doyle a sajtós és politikai kapcsolataira támaszkodva rövidesen elérte, hogy 1927-ben, 19 évvel azután, hogy rács mögé került, Slater kiszabaduljon. Ez pedig kétségkívül egy olyan történet, amit még Sherlock Holmes is megirigyelne.
