Ő maga a magyar realitás. Kicsit vegetás, kicsit rántott, néha koszos a körme, és ketchupot rak a tésztaszószba, de a mienk.
Önök is látták az összeállítást, amiben Benke Laci bácsi főz? Jaj, de nagyot nevettünk.
Kezdjük azzal, nagyjából fogalmam sincs, kicsoda Benke Laci bácsi. Pár hónapja egyszer megnéztem pár videóját, meg tudom, hogy Teletál, és ma már azt is, hogy van valami főzős műsora a tévében. Sőt, mostanra azt is tudom, hogy a lasagna ragujába ketchupos gombás húst tesz. (Kérjük, önök ne tegyék, inkább ezt a receptet használják)
Gáz? Az. Csakhogy Benke Laci bácsi (BLB) nem csak maga a magyar realitás, hanem egy tökéletesen létrehozott, a piacot nagyon is pontosan ismerő termék. Nálunk ez van. Nem csak ő tesz kecsöpöt a tésztaszószba, hanem a magát olasznak eladó éttermek jó része is. Nem csak ő rántja ki még az olajat is, bepanírozva, nem csak ő hinti mindenre a vegetát, hanem mi, magyarok.
Olyan sok oka van ennek. Szegénység. Rugalmatlanság. Igénytelenség. Rossz gasztronómiai szocializáció. Tudatlanság. A boltok és éttermek kínálata. De főleg a szegénység.
Miről beszélünk, amikor Budapest egyik nem túlságosan félreeső kerületében két-három boltba kell bemenni egy közepesen bonyolult étel bevásárlólistájával. Mert itt épp nincs friss petrezselyem, ott épp nincs padlizsán, amott meg nem találtam darált marhahúst. Nem egyszer, nem kétszer, hanem naponta futom ezeket a köröket.
Amikor tudom, hogy ha ezt vagy azt akarom főzni, akkor nem megyek a Lidlbe, mert ott nincs hámozott paradicsom konzerv. Mert nem tartják. Amikor a sarki kis Sparban hatféle ételízesítő van a polcon, de nincs római kömény vagy koriander. Amikor a Tescoban nincsen normális kenyér. Százféle pékáru van, a borzalmastól a szarig. De nincs egyetlen igazán jó zsömle vagy kenyér, még sok pénzért sem. Mert nem tartják.
Más, gazdagabb országokban tartják. Itt nem, mert nem tudjuk megvenni. És nem tudjuk megvenni, mert nem tartják. És ha igen, akkor drága, mert kevesen veszik. És mivel kevesen veszik, persze drága is.
Jamie nem a valóság. Jamie sci-fi
BLB maga a magyar valóság, ami olyan távol áll cuki Jamie-től, mint átlagos lakás a Spektrum home lakbersorozataitól. Én is szoktam lakber blogokat olvasgatni, tetszenek azok a klassz dizájnerlámpák, csak egymillióba kerülnek. Nézem, jópofa, aztán bemegyek az Ikeába/praktikerbe vagy felmegyek a Vaterára, és veszek egy lámpát.
Őrült menő, ahogy Jamie összedob tíz perc alatt egy guszta lazacot salival, igazán jó kis egészséges vacsora lehetne belőle, csak a lazacnak mondjuk 8 ezer kilója, a csirkefarháté meg 200 forint. A saláta is jól hangzik, 500 forintért kapok belőle egy 15 dekás zacskót, vagy ötszázért vehetek bő négy kiló akciós krumplit. Jamie nem valóság. Jamie sci-fi.
Nem mondom, hogy viszonylag olcsón nem lehetne jobban enni. De nagyon, nagyon nehéz. És minél nagyobb a szegénység, annál nehezebb. Minél szegényebbek vagyunk, a hangsúly annál inkább azon van, hogy eszünk vagy nem eszünk. És ha eszünk, az legyen tömős. Mert holnapig ki kell tartania.
Nagyon szűk az a réteg, aki megengedheti magának, hogy ne így legyen. És azt is tudjuk, hogy a mi (gazdasági, pénzügyi értelemben vett) elitünk valójában az európai középosztály. A mi felső 15-20 százalékunk él úgy, mint Európában a középosztály. A többiek meg szegények.
Magyarország ma ott tart, hogy a legtöbben nem mennek el étterembe. Aki elmegy, az minél kevesebb pénzért szeretne minél nagyobb adagot enni. Lógjon le a hús a tányérról! Talán védekezés, talán frusztráció, talán irigység, kinevetjük nem csak a fine diningot (ami szintén sci-fi), hanem a közepesen színvonalas bisztrókonyhát is. Ezt az adagot, ennyiért? Hülyék ezek? Fél fogamra sem lenne elég. És íze sincs! Hol a sótartó?
Úgy nem lehet gasztroforradalmat csinálni, hogy 10 millió emberből van félmillió, aki megengedheti magának, hogy finom paradicsomot vegyen, és más sajtot, mint a trappista.
Úgy sem lehet, hogy előbb sózunk, aztán kóstolunk. Úgy sem, hogy ha akarnék, sem tudnék olcsón változatosan főzni, mert az élelmiszer nálunk drágább, mint Angliában. Úgy sem, hogy ha főzünk is valamit, eljön a rokonság, és röhögnek, hogy nem ez a kaja, hanem a rántott hús. Úgy sem, hogy elmegyünk az étterembe, és közepesen drágán megesszük a szart.
Na, pontosan ezért ne bántsuk Benke Laci bácsit, mert ő mindezt tudja. Ami nála zajlik, az zajlik a magyar lakások konyháiban is. Pont az. És ezen csak az fog változtatni, ha az embereknek sokkal, de sokkal több elkölthető pénze lesz. Akkor majd lesz igényesség, meg választék, meg jó étterem, és lazac salival vacsorára. Addig meg marad a spagettitorta.
