Az 51 éves ex-Vogue főszerkesztő, Kirstie Clements nem olyan fajta nőnek tűnik, aki, ha valami böki a csőrét, csendben marad. Nemrég megjelent, The Vogue Factor című könyvében szokatlan őszinteséggel beszél szakmájáról, ami miatt néhányan azzal vádolják, hogy ez az ő bosszúja azért, mert 2012 májusában minden teketória nélkül menesztették állásából. A rágalmat Clements határozottan tagadja.
Az Ausztrál Vogue-ot 13 évig vezető Clements nem fogta vissza magát, amikor a couture bemutatók első sorában ülő A-listás hírességről, a vezetőtervezők pazar vacsoráiról vagy a Vogue-ban egyre ritkábban helyet kapó kultúráról számol be könyvében.
8-as méret a jó Párizsban
A papírzsebkendőt majszoló modellek mellett Clements szóvá teszi, hogy a divatszakma szemet a huny a súlyos betegségnek számító alaki elváltozás, a dysmorphia mellett, melyben számos, egyre vékonyabb modell szenved. A főszerkesztő állítása szerint a modelleknek a Párizsi Divathétre az amúgy is karcsú alkatukból még két méretet le kell faragniuk, hogy beleférjenek a kifutóra vitt designer darabokba. Azt is elmondta, hogy az egyik legtöbbet foglalkoztatott orosz modell olyan keveset eszik, hogy rendszeresen kerül kórházba, ahol infúzión tartják.
Clements megjárva a főszerkesztőséghez vezető ranglétrát, recepciósként indulva 25 évet töltött a Vogue Ausztráliánál, könyvének alcímét „From Front Desk to Editor”, a lapkiadók atyaúristene, a Condé Nast is engedélyezte. Az ex-főszerkesztő a több, mint két évtized alatt összebratyizott sok mindenkivel, Karl Lagerfeldtől Kylie Minogue-ig, de állítása szerint, ha egy megbeszélésen nem tetszett nekik valami, azonnal, köszönés nélkül, sértetten távoztak az agyonajnározott hírességek.
"Az emberek, amikor meghallják, hogy Vogue szerkesztő vagyok, máris rettegnek"
„Én is része voltam a régi gárdának, ők mégis egy új csapatban, új irányításban és új elképzelésekben gondolkodtak. Én nem tudom, hogy van-e módja vérfürdő nélkül elintézni ezt az egészet. A médiában azokat a nőket, akik divatlapoknál dolgoznak mindig rosszindulatú és gonosz nőkként ábrázolják. Messze állok a fagyos és félelmetes nő hírében álló fiktív Miranda Priestlytől. Az emberek, amikor meghallják, hogy Vogue szerkesztő vagyok, máris rettegnek tőlem. Azt hiszem, néha kicsit csalódottak is, hogy nem harapom le a fejüket. Én sosem voltam teljesen megszállottja a divatnak. Elbűvölt a populáris kultúra, aminek a divat is része” – mondta Clements, akinek helyét a Harper Bazaartól érkezett Edwina McCann vette át a lapnál.
A botrányszagú könyvben Clements mesél munkája során megélt legkülönösebb élményeiről is, például hogy járt a Ralph Lauren 41. évfordulóján New Yorkban, találkozott Dustin Hoffmannal, Robert De Niróval és Michael Bloomberggel. Délutáni teázott a The Plaza-ban a néhai Estée Lauderrel és Karl Lagerfeld Monte Carlo-i villájában olyan hírességek társaságában vacsorázott, mint Albert herceg, Helena Christensen és a legendás fotós, Helmut Newton.
A szakma legsötétebb oldalának a táplálkozási zavarokkal küzdő modelleket tartja. Könyvében mesél egy három napos marrakeshi fotózásról, ahol a modell az étkezések során egy alkalommal sem nyúlt az ételhez, majd alig tudott felállni az asztaltól, illetve alig tudta már nyitva tartani a szemét az utolsó napon.
Tapintható Anna Wintour közönye
Clements hasonlóan szörnyűnek találta a Vogue főszerkesztőkkel való találkozást is, ahol állítása szerint nem szívesen álltak vele szóba vele olyan sztárfőszerkesztők, mint Carine Roitfeld vagy Anna Dello Russo. „Valószínűleg minden nő legrosszabb rémálma” – mondta nevetve az ex-főszerkesztő.
Bár Anna Wintour ritkán vett részt efféle dzsemborikon, Clements többször is találkozott vele az évek során, többek között Giorgio Armani milánói villájában.
"Találkoztunk néhány alkalommal, tapintható volt a közönye. Tiszteletet parancsoló, ahogy másokra tud nézni, elképesztő. Úgy tűnik, létezik valamilyen pszichológiai állapot, ami miatt a látszólag egészséges és sikeres felnőttek leborulnak a jelenlétében. Általánosságban elmondható, hogy a médiát érdeklik a mítoszok” – mesél Clements.
"A divat világa és a magazinok is sokat változtak az elmúlt negyed században. Én nem abban az iparágban kezdtem, ami most jelenti a divat világát, régen még a kreativitásról szóltak a dolgok. Én soha nem éreztem magam keselyűnek. Soha ne mondd, hogy soha, de most egy fejezet, egy új kaland indul az életemben. Már egy második könyvön töröm a fejem, ami talán a divatvilág újraértelmezésének alapja is lehet. De az már kitalált történet lesz, így talán kicsit pajkosabb is” – árulta el az ex-főszerkesztő.
A divatházak nem kérnek az egészséges modellekből
„Amikor a nyolcvanas években elkezdtem modellekkel foglalkozni, azok általában a helyi szépségek voltak, akik a medence körül rajzottak. Azok a lányok természetesen karcsúak és vékonyak voltak, ragyogott a bőrük, fényes volt a hajuk és rengeteg energiával voltak megáldva. Ettek ebédet, óvatosan, ügyelve vonalaikra, de ettek. Nem voltak csont és bőrök. Én nem hiszem el, hogy bárki úgy gondolja, hogy ha egy modell nem eszik, attól mindig hibátlan 8-as mérete lesz.(kivéve ha nagyon fiatal). Elkezdtem felismerni a jeleket, hogy a modellek milyen különböző módszereket vetnek be a karcsúságuk érdekében. Egyszer öltöztettem egy modellt az Egyesült Államokban és észrevettem, hogy varasodás van a térdén. Mikor rákérdeztem, hogy mitől, hanyagul ezt felelte: én mindig nagyon éhes vagyok, amitől nagyon legyengülök” – állítja Clements.
"Minél több modellel találkoztam, az éhezésük egyre nyilvánvalóbbá vált. Cigaretta és diétás kóla volt a kapocs. Az anorexia egyik legárulkodóbb jele, ha a lányok arcán könnyed pihék jelennek meg, és mindig fáznak. A társadalom érthetően aggódik a testképzavar és a táplálkozási rendelleneségek miatt, és a helyzeten sokat rontanak az élő csontvázakat alkalmazó divatlapok és divatházak."
"Nagyon kevés tervező vállal be átlagos méretű modellt, mert a tervezők az ilyen típusú lányokon szeretnék megmutatni a ruhák esését. Hiába van több casting és a stylistok is gyakran beleszólnának, valamilyen bizarr oknál fogva úgy tűnik, hogy a divatházak nem szeretnék lecserélni a hat láb magas, kamaszfiúkra emlékeztető lányokat."
"Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy mindenért a nőgyülölő férfiak a hibásak. Van néhány férfi divattervező, akit szeretnék személyesen megfojtani. De van sok női divatszerkesztő is, akik fenntartják a sztereotípiát, felzárkóznak a trendekhez, hogy menő a 4-es méret, mert nem látják a benne rejlő veszélyes üzenetet. Tagadhatatlan, hogy a ruhák jobban mutatnak egy karcsúbb vázon, de különbség van a vékony és az ijesztően sovány között" – teszi hozzá a megkeseredettnek tűnő Clements.
Az egész divatvilág egy mélyvénás érzéketlenség
"Annak ellenére, hogy napjainkban már tiltakoznak az egészségtelen testalkat népszerűsítése ellen, a helyzet nem igazán javul. A nyolcvanas-kilencvenes években a szupermodellek, mint Cindy Crawford, Eva Herzigova és Claudia Schiffer a mai „légies szellemekhez” képest még pozitívan gömbölyűek voltak. A tervezőknek valószínűleg nem áll érdekében, hogy nagyobb nőkre alakítsák át ruháikat. Sok neves divatház ledöbbent azon az ötleten, hogy 14-méretű ruhákat kellene készíteniük. Minden bizonnyal nem akarnák azt viszont látni a divatlapok címlapjain."
"Vogue szerkesztőként azon a véleményen voltam, hogy nem feltétlenül kell minden esetben 14-es méretű modellt alkalmazni. Ez divatmagazin, ahol mi bemutatjuk a ruhákat. Ausztráliában, ha egy modell nemzetközi karrierbe vág, le kell faragnia legalább két méretet, hogy megfeleljen a tengerentúli normáknak. A „párizsiasan vékony” modellek általában extrém fáradtnak érzik magukat, hangulatváltozások kísérik életüket. Mindezt amiatt, hogy beilleszkedjenek egy tervező álomvilágába."
"Természetesen nem minden modellnek vannak étkezési rendelleneségei. Én azt javaslom, hogy minden modell egyen annyit, amennyit ő szeretne.1995-ben Párizsban egy szép orosz modellel dolgoztunk egy fotóstúdióban. Délután közepén észrevettem, hogy ő még mindig nem evett semmit. A kisugárzása is elhalványult, ezért javasoltam neki, hogy egyen egy szendvicset. Megrázta a fejét és így válaszolt: nem, nem. Az én feladatom az, hogy nem eszem. Ez volt ez egyetlen mondat, amit eltudott mondani angolul."
"2004-ben New Yorkban egy modellügynök bizalmasan, de aggodalmának adott hangot. Kezd nagyon komoly lenni a helyzet – mondta, majd körülnézett és halkan odasúgta: a felső casting követeli, hogy vékonyabb és még vékonyabb modelleket szerezzünk. Már négy lány van kórházban. Elborzadtam a hallottakon, úgy éreztem én is bűnrészes vagyok. A fotósok vagy divatszerkesztők egyszerűen nem akarják elismerni a helyzetet, meg vannak győződve arról, hogy a lányoknak csak genetikailag vagy a jóga miatt van ilyen alakjuk. Számukra ez az egész csak egy jó képről szól."
"A kilencvenes évek második felében egy fürdőruha-castingon voltam a Vogue irodájában. Az akkori divatszerkesztő úgy döntött, hogy egyik lánynak sincs „tökéletes teste” a fotózáshoz. Az iroda túloldalán volt egyik étkezési rendellenességek kezelésére szakosodott klinika, ami mellett megálltam venni egy csirkés szendvicset. Szomorú ironiája a történetnek, hogy a klinika udvarán cigiző sápadt fiatal nők valószínűleg megfeleltek volna a Vogue szerkesztő bikinimodell elvárásáinak."
"2011-ben egy amerikai ügynökség tájékoztatott, hogy az ismert plus-size modell, Robyn Lawley visszatér Ausztráliába, ha esetleg a lap kíváncsi lenne rá. Amikor megnyitottam a mellékletet, rájöttem, hogy Robyn plusz mérete alatt a körülbelül 14-es számot kell érteni. Biztos voltam benne, hogy az olvasók is értékelik majd ezt a lányt, aki olyan elbűvölően képviseli az átlagos nőket. A divatosztályt azonban nehezebb volt meggyőzni. Jött a szokásos tiltakozás, hogy nem lesz designer ruha 14-es méretben, és egyébként is, miért tennénk címlapra egy plus-size modellt. Az egész divatvilág egy mélyvénás érzéketlenség" – meséli kiábrándítóbbnál kiábrándítóbb sztorijait Clements.
