A Ligúr-tenger partján a malacpecsenye mellé cukkinis tócsni és pestós gnocchi dukál. Megkóstoltuk, lefotóztuk.
Ki gondolta volna, hogy a magyar búcsúkhoz kísértetiesen hasonló módon a Riviéra olasz részének kis falvaiban is a malacsütés az év fénypontja? Márpedig mi ezt tapasztaltuk a múlt hétvégén Magliolóban, itt készítettük a galériában látható 13 jó-rossz fotót. Szent Kozma és Damján ünnepe a naptár szerint szeptember 26-án van, de Ligúriában a múlt csütörtöktől vasárnapig tartott a dínom-dánom (azaz a „sagra") az ő tiszteletükre, a nevükre szentelt kápolna körül.
Magliolo azon a környéken fekszik a francia határ közelében, ahol az Alpok vonulatai kezdődnek, így a tengerparttól légvonalban kb. két kilométerre fekvő falu többszáz méter magasban található, és csak meglehetősen félelmetes szerpentineken lehet megközelíteni. Talán emiatt van, hogy a búcsúban kínált hagyományos ételek között nincsenek ott a tenger gyümölcsei, a sagrán nem szolgálnak fel halat, csak hús van (sertéspetevezeték viszont azért nincs).
A fő attrakció a malacpecsenye, ami itt porchetta néven fut, és a sültet nyárson készítik, parázs fölött, egy Casa della Porchetta nevű házikóban. Ha valakinek kifogása lenne a malac ellen, de mégis húst enne, a grillezett kolbász (salsicca) vagy darált húsos-paradicsomszószos tészta közül választhat. Ligúria specialitása ezen kívül a pesto, így nyilván a sajtos-bazsalikomos-fokhagymás szósz sem hiányzik (gnocchival lehet megkóstolni), és szintén kapható, akár a malachoz köretnek is, a szintén ligúr specialitásnak számító többféle fritelle-típus. Ezek a leginkább a magyar tócsnihoz hasonlíthatóak, olajban sült tésztáról van szó, csak a sós verzió nem krumplis, hanem hagymás vagy cukkinis, az édes verzió pedig almás.
Ahogy azt a plakát is hirdeti, az egészhez a „szokásos jóféle bort” lehet inni. És isszák is, van zene, van tánc, van céllövölde, van tömeg, de amiben egyáltalán nem hasonlít a Sagra egy magyar búcsúhoz, az az, hogy itt nem rúg be senki. A szokásos jóféle borral szemben sértésnek, illetlenségnek számít, ha valaki nem tudja a mértéket, ez a búcsú tehát nem az ordítva hányásról szól. Hanem a nagy műgonddal elkészített, hagyományos, egyszerű, de mégis döbbenetesen ízletes étkekről, amiket az erre járó, tengeri herkentyűkre (vagy rosszabb esetben pizzára) utazó turistáknak eszükbe sem jut megkóstolni, holott errefelé igazából ezek a tradicionális ételek. Nem túl meglepő módon a Sagrát nem is hirdetik a külföldieknek. Bár kicsit lejjebb, a tengerparton hemzsegnek az angolok, hollandok, németek, ide föntre egy sem jutott belőlük.
