Annyira akartam már egy gumicsizmát, mint semmi mást. A zuhés nyár mellékhatásaként ugyanis akkora sár termelődött mindenhol, hogy a fesztiválozást nem tudtam elképzelni másban - a bakancs belecuppan a mocsárba, és betonnehéz lesz, a tornacipő szötymősre ázik, a szandálokról pedig nincs mit mondani akkor, amikor töksötétben caplatok a fenyéren.
Szóval megvettem, egy fesztiválközeli hipermarketben (miután egy biztonsági őr leüvöltötte a fejem, hogy táskával nem mehetek be, de ez mellékszál). Két modell között vacilláltam: egy félmagas sarkú, párducmintás példány kísértésbe vitt, de három, fejlett szépérzékkel rendelkező francia lebeszélt róla, mondván, olyan randa, hogy ők szedik le a lábamról, ha fel merem venni. Nem mertem. Maradtam a lapos sarkú, mérsékelten pszichedelikus mintájúnál, amely kinézetre egyesíti magában egy Rorschach-teszt, egy gonosz erdő és egy Katatonia-lemezborító külsődleges jegyeit.
Hiba volt. A gumicsizmában kerékpározás ugyan megérte (olyan rurális életérzések törnek tőle az emberre, amit át kell élni), de a termék közlekedésre, létezésre teljesen alkalmatlan. A csaknem térdig érő modell, noha tökéletesen állja a vizet, pont emiatt hermetikusan elzárja a lábat, hiába tűnik lazának a lábszáron. Mobilszauna.
Ha ez még nem lenne elég, a gumicsizma borzasztóan kényelmetlen. Hiába passzol tökéletesen a lábamra, ilyen vízhólyagokat, sajgó területeket és felhámhiányokat - eddig így hittem - csak egy betöretlen Martens bakancs tud okozni. Három órai hordás után egyre erősödik a késztetés, hogy a továbbiakban csak mezítláb közlekedjek. Tapad, ragad, örökre hozzám szervül, iszonyat, nemmenő.
A megoldás tehát a félnájlon tornacipő. Abból pedig két pár, mert ez a tökéletes fesztiválviselet, amíg az egyik szárad, a másik hordható. Nem ázik el, bár a pocsolyákat azért ajánlott kikerülni, nagyjából lélegzik benne a láb, és úgy simul az emberre, mint kezdő punk a nagyszínpad melletti mobilvécére: szeretettel, mégis némi távolságtartással.
