Jó, a romlott tej csak egy kis olvasócsalogató, mert az aludttej nem is romlott, csak átlényegült. Dédik receptjei sorozatunk következő része: a prósza.
A dédim Zala megyei volt, ez a prósza ottani változata, hallottam már kukoricalisztes, krumplis változatokról, ez még azoknál is egyszerűbb, amit egy kis technológiai változatással még egyszerűbbé tettem.
Nem sok minden kell hozzá, de házi tej az igen, mert amiből egyszer elvonták, majd az élelmiszaripari követelményeknek megfelelően visszaokádtak bele valami ipari zsírt és fehérjét, az nem alszik meg, csak undorítóra savanyodik, eszetekbe se jusson megpróbálni. Egyszerűen hiányzik belőle a fehérje, ami nélkül nincs alvadás. Ezen amúgy is érdemes elgondolkozni és lejönni a tartós, zacskós, pláne szlovák tejekről. Színes víz az egy kis hormonnal, antibiotikummal, a háziban legalább van fehérje, kalcium is. Cserpes-féle házi tej többfelé kapható, de kecsketejből büdös lesz, egyszer próbáltam és istállószaga lett, broáfka, marad a tehéntej.
Egy deci tej bőven elég két főre, ha édességnek készítjük. Az aludttej egyszerű, a házi tejet simán kint hagyom egy-két napra a konyhapulton és amikor elválik az anyag és a savó, kész van, csak így nyersen is finom, de akkor le kell róla önteni a savót. Nem büdös, de azért jobb valami lezárt térben nekiereszteni a folyamatot, én a saját flakonjában szoktam.
Ezt a darabos cuccot (magyarul tejföl, kicsapódott fehérje, azért nem romlott, mert nem bomlott fel, ha tovább kint hagyjuk elkezdi) a savóval együtt simára keverem annyi liszttel, hogy palacsinatészta-állaga legyen (inkább folyós, mint sűrű), majd megsózom.
És itt kezdődtek a gondok. Mama egy nagy, vastag vastepsiben sütötte, mert a prósza lelke az állaga, vékony roppanós és barnára sült kéreg tartja össze a krémes, szinte folyós tésztát. Vettem egy remek vastepsit baromi drágán, de sehogy sem sikerült, pedig kiváló sütőm van. Akármennyi zsírt raktam alá, akárhogy koreografáltam időt, hőfokot, nem jött össze, ezért egyik nap mérgemben beleöntöttem az úgy egy decis maradékot a teflonserpenyőbe szétcsapkodtam rajta egy kis szilvalekvárt, megcukroztam és palacsintaként kezelve adtam neki egy magasabb hőfokot. Tökéletes lett. Nem szabad megfordítani, lefedni és csakis zsíron vagy vajon lehet sütni (ezt sovány tejjel lehet ellensúlyozni), mert az is kell az ízének. A lekvár csakis házi lehet, a dzsemet nem tűri, akkor inkább maradjon ki belőle. Amikor megszilárdult a tepsibe öntött fél centi vastag massza és már megpirult az alja is, akkor van kész.
Laktató, nem valami szép küllemű, és semmihez sem hasonlítható savanykás-édes íze van. De vagy nagyon ízlik valakinek, vagy már a szagát se bírja. Tapasztalataim szerint egészségmániások, natúr kefír és joghurtivók, valamint vegák körében sikeresen bevethető.
