Korona, pengő, forint – csak néhány a számtalan, egykor forgalomban lévő magyar pénznemek közül. Te tudod, melyik mennyit ért a maga korában, és vajon most mi mindent vásárolhatnánk érte?
Evidenciaként gondolunk arra, hogy a magyar fizetőeszköz a forint, azonban nem volt ez mindig így. A mai napig élnek köztünk jó néhányan, akik még pengőben kapták a fizetésüket. Kíváncsiak voltunk, vajon hogyan alakult a hazai valuta értéke az elmúlt évszázadokban.
Bár a 20. század során háromszor is változott a magyar fizetőeszköz elnevezése, a korábbi évszázadokban jóval értékállóbb valutákkal fizethettek az ország nagyjai. A pénzalapú kereskedelem története hazánknál jóval fiatalabb, az első évszázadokban a nép számára a cserekereskedelem helyettesítette a pénzeszközöket.
A magyar pénz története is Szent Istvánnal kezdődött
Első királyunk verette az első érméket, az első pénzek alapanyaga az akkoriban viszonylag könnyen bányászható és megmunkálható ezüst lett. A dénár az Árpád-házi királyaink ideje alatt a kiváltságosok fizetőeszköze volt. A parasztság megtermelte a saját fennmaradásához szükséges javakat, legyen szó élelemről, ruháról, vagy éppen használati tárgyakról. Amit nem tudott maga elkészíteni, azért cserébe természetben fizetett, akár munkájával, akár terményekkel vagy állatokkal.
Hamar rájöttek azonban, hogy az adófizetéshez elengedhetetlen a pénz általános használata, egységes értéke miatt. Későbbi uralkodóink szintén dénárt verettek, saját képmásukkal ellátva. A 14. századra az aranykitermelés következtében a Magyar Királyság aranynagyhatalommá vált. Évente egytonnányi aranyat termeltek a hazai bányák, aminek köszönhetően nem sokkal azt követően, hogy Firenzében elkészítették az első aranypénzeket, Károly Róbert király aranyforintot veretett. Az új forint már csak anyaga okán is sokkal értékállóbb volt elődeihez képest. A forint a fiorino di oro olasz szókapcsolatról kapta a nevét.
Megjelent a váltópénz is
Mivel értéke a korábbiakhoz képest sokkal magasabb volt, ekkor jelent meg a garas, az első magyar váltópénz. A garas neve szólásainkban a mai napig jelen van annak ellenére, hogy viszonylag hamar más váltópénzekre cserélték. Az Anjou-királyok fénykorát követően élte át a birodalom első nagyobb pénzromlását, ekkor jelentek meg az arany mellett ismét az ezüstből, illetve a rézből készült pénzérmék, illetve egyre több külföldi pénz is használatba került hazánk területén.
A pénzrontás nem volt egyedi dolog
Az arany- és az ezüstpénzek nem voltak még egységesek, értéküket súlyuk és a nemesfém adta, két oldalukon az éppen regnáló királyok arcképe utalt elkészítésük idejére. Fejtörést nem csak a méretbeli különbségek és az alkotóelemek értéke közti eltérést okozott,sokan kurtították meg az érméket a széleikből lecsípve egy-egy darabot – ezt nevezték pénzrontásnak ekkoriban.
Mátyás király emiatt alkotta meg az első viszonyítási alapot, 100 ezüstdénár lett egy aranyforinttal egyenértékű.
A török hódoltság és a Habsburg-királyok idején meglehetősen kuszává vált a hazai pénzrendszer, hiszen immár több ország pénzével fizethettek az elszakított területeken, és ezek oda-vissza vándoroltak az ország három része között.
Új, egységes pénz
A török uralmat követően I. Lipót császár kezdett nagy, pénzügyi reformba, egységesítve a fizetőeszközöket,ekkoriban krajcárral fizettek a magyarok. Egészen furcsa névértékek jelentek meg: 1, 2, 3, 6 és 15 krajcárossal is lehetett immár vásárolni, a korábbi váltópénzzel, a garassal a 3 krajcáros vált egyenértékűvé.
Rákóczi idején a nemesfémeket részben felváltotta a rézpénz, hiszen az aranyért fegyvereket kaphattak ekkoriban, végül Mária Terézia ismét forintot vezetett be, és kivonta a forgalomból a korábbi pénzeket. Az ő uralkodására tehető a magyar bankjegyek legkorábbi megjelenése is, majd 1816-ban az Osztrák Jegybank bevezetésével vált a maihoz hasonlóvá a pénzrendszer Magyarországon is. A szabadságharc idején ismét nagy felfordulás jellemezte a fizetőeszközök értékét, melyet a kiegyezést követő újabb reform rendezett, ekkor hozta létre a császár az osztrák–magyar forintot, később a koronát, mely egészen 1919-ig megmaradt.
Hiába volt korona a neve, forinttal számoltak a magyarok
1892-ben vált aranyalapúvá a fizetőrendszer, és ugyan hivatalosan a századfordulót követően is koronával bonyolították az adásvételeket, a köznyelvben ekkoriban forintnak – mely két koronával volt egyenértékű –, illetve krajcárnak – ami a hivatalos, kétfilléres mindennapos elnevezésévé vált – nevezték a pénzeket. Az első világháború utáni hiperinflációval évekig igyekezett a magyar fizetőeszköz felvenni a harcot, sikertelenül. 1919-ben a koronát nem csak nevében váltotta a magyar forint, ami azonban nem volt képes megerősödni, hiába vártak közel egy évtizedig erre. Az aranypénzek csilingelő hangjára utaló pengőt és a névértékben kisebb fillért 1927-től használták.
Havi 200 pengő fixszel 100 éve az ember könnyen viccelt
A sláger nem volt véletlen, ugyanis a pengő a korábbiakhoz képest értékálló és erős valutának számított, az utolsó, igazán erős időszaka volt ez a magyar fizetőeszközöknek, és még a 30-as években is bőszen tartotta magát. A második világháborút követően azonban elképesztő módon értéktelenedett el, ami ismételt váltást tett szükségessé. A forint bevezetésekor kvadrilliószámra számolták már a pengőt, ami órák alatt esett akkorát, hogy szinte semmit nem lehetett vásárolni délutánra a reggel megkapott fizetésből. Persze azóta a forint is változatos utat járt be, és ki tudja, mi lesz – lesz-e – a következő pénznem, amire erről majd váltani fogunk.
A középkorban jobban éltek?
Ha az arany mindenkori világpiaci árához viszonyítjuk a mostanság épp feltámadási szakaszban leledző forintot, valószínűleg a középkorban jártunk volna legjobban, ha megfelelő helyre születünk. Ha pedig a mai értelemben vett pénzrendszert tekintjük alapnak, az 1750-es évek lett volna az ideális, 1 mai forint ekkoriban 12 700-szorosát érte a jelenlegi értékének, viszonylag sokáig élhettünk volna Krőzusként jelenlegi fizetésünkből. Az 1800-as években a vásárlóértéke ugyan a felére csökkent, azonban a háborúk okozta viszontagságok ellenére még mindig sokkal értékállóbb pénzzel fizethettek a magyarok Napóleon idején.
A legjobban Árpád-kori nemesemberként élhettünk volna, a hatalmas aranymennyiség miatt erős dénár majdnem 82 000 mai forintnyit ért.
Az 1750–1800 közötti mértéket csak a császári korona és a pengő volt képes később megközelíteni, elérni azonban semmi egyéb. Fénykorában előbbi mintegy 7000, utóbbi 6000 mai forintot ért. A mélypont egyértelműen az első világháború és a gazdasági világválságot követő recesszió volt, amikor hirtelen a korábbi évek alig 1%-ára esett vissza egy év alatt a magyar forint vásárlóértéke. Ha még lenne fillérünk, akkor érthetnénk csak meg a hatalmas zuhanás mértékét: a magyar korona utolsó éveiben, 1923–26 között 1 mai forint a 0,08 százalékát érte csupán.
Ha érdekel, hogy milyen lett volna a középkorban élni, ha nem éppen gazdagnak születsz, olvasd el az alábbi cikkünket is:
