Steiner Kristóf elmeséli, hogy került emberre méretezett Barbie-bútor a kertjébe - ön pedig leutánozhatja.
A raklap egy rendkívül hálás alapanyag, mert szanaszét hever az utcákon – tehát ingyen van -, mégis szuper egyedi lakberendezési tárgyakat gyárthat belőle a kevésbé türelmes DIY mániás is. Én magam sosem voltam egy ügyeskezű gyerek, ha Anikó néni, a technika tanárnőm nem segít ki néha a lombfűrésszel, valószínűleg a mai napig ott ülök a Fodros utcai általános iskola alagsori technika termében, és varázsszavakkal próbálom kutyaformára bírni a farost lemezt. Ennek ellenére a raklap még rajtam sem fog ki: készítettem már belőle virágállványt, asztalt, használtuk napozóágyként, mostanság pedig egy új, forradalmi, bár baromi kézenfekvő megoldást mutatok be: kis kerítést fabrikálunk belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy a kertünkben van egy kis sarok, ahol bármekkora rendet igyekszem is tartani, mindig eluralkodik a káosz. Itt szoktam virágokat átültetni, így zsákokban áll a virágföld, különféle méretű és színű cserepek és műanyagküblik sorakoznak, ráadásul egy régi, rozzant vödör is helyet kapott szemetes gyanánt. Természetesen nem engedhettem, hogy ez a kupi elrontsa az összképet, így mikor egyszer kutyasétáltatás közben belefutottam két raklapba, hazacipeltem őket, és L-alakban elbarikádoztam a rumlisarkot. És bár az eredeti tervem az volt, hogy egy napon majd fűrészt ragadok, és a Született feleségek Lila akác közét megszégyenítő kerítést faragok belőle, a projekt jó fél évet váratott magára.
Aztán egy verőfényes napon úgy éreztem, eljött a nagy nap. Elugrottam a közeli festékboltba, eredetileg azzal a tervvel, hogy sima fehér színre kenem le a palánkokat, megérkezvén az üzletbe azonban azzal szembesültem, hogy a mahagóni is csinos megoldás lehetne, sőt a türkizkék, meg a babarózsaszín is... És mikor már épp győzködni kezdtem magam, hogy egy felnőtt férfinak nem lehet pasztellszínű kerítése, eszembe ötlött: két darab, bármikor pótolható raklapról beszélünk, amikkel márpedig azt csinálok, amit akarok. Feltankoltam hát minden olyan színnel, ami kicsit is megmozgatta a fantáziámat, vettem még smirglit – azaz csiszolóvásznat, és hazaérve neki is estem a nagy műnek.
Így (is) készül(he)t
Első lépésben kicsit megcsiszatoltam a raklapokat – eszemben sem volt tükörsimára smirglizni őket, kinek van erre energiája -, épp csak annyira mentem nekik, hogy a koszt levakarjam róla, nehogy túl hamar lekopjon a festék. Következő körben kijelöltem, melyik lesz a kerítés „csúcsos” fele, és ceruzával megjelöltem a minden egyes deszka közepét a legtetején, majd – hogy minél „rajzfilmesebb” legyen, sután lenyestem a felesleges kis háromszögeket mindkét oldalról. Ez azért már kicsit hosszadalmasabb, kézi fűrésszel minden egyes deszka jó három percet vett igénybe, de bő fél óra alatt mindkét raklappal megvoltam. Eztán a levágott felülelet is megcsiszatoltam kicsit, nehogy szálka menjen a kezembe kertészkedés közben, és más kezdődhetetett is a festés.
Az én technikám végtelenül egyszerű volt: minden deszkát más színűre festettem, és igyekeztem a lehető legkevésbé hasonlatos színeket egymás mellé válogatni – de természetesen megértem, ha valaki maradna a diszkrét harmóniánál. Akárhogy is, érdemes a raklapokat a festés idejére egy nagy nejlonra helyezni (én egy régi zuhanyfüggönyt jelöltem ki erre a nemes célra), hogy ne kelljen órákon át takarítani a kreatív projekt után. Nem fogtam minden színhez másik ecsetet, és a mosogatásukkal sem bajlódtam – inkább arra figyeltem, hogy először a világosabb színeket használjam fel, így ugyanazt a három ecsetet később a sötétebb színekbe is büntetlenül márthattam bele. Mikor elkészültem, „lábukra” állítottam a raklapokat, és egy napon át hagytam őket száradni, meg gondolkozni az élet dolgairól.
A manapság oly menő „shabby chic” stílus jegyében másnap itt-ott még megcsiszoltam a léceket – főként a sarkokon és széleken, hogy kopottas, vintage hatást érjek el, de bevallom, eddigre már olyan izgatottan vártam, hogy munkába állíthassam a kerítésemet, hogy ezzel nem sokáig kísérleteztem. Hát így lett Barbie-kerítés a kiskertünkben – potom háromezerötszáz forintos kiadásból.
Végezetül álljon itt néhány praktikus tipp...
- A levágott csücsköknél is le kell festeni a deszkákat, másként utólag döbben rá az ember, hogy ez így hülyén néz ki, és addigra már minden ecset tiszta maszat.
- Ha gyors száradásban reménykedünk, az akril festékek a nyerők, ezeket viszont utólag érdemes lelakkozni, különben hamar megkopnak.
- Ha mégis az olajfesték a befutó, jó tudni, mi a kézfejeket, könyököket, orrhegyet, és egyéb testrészeket borító makacs festékfoltok egyetlen lehetséges eltávolítási módja: egy rongyot alaposan átitatok bármilyen olajjal (nyilván az étolaj a legkézenfekvőbb), és ezzel áttörölgetem a kezemet, majd megismétlen egy száraz ronggyal. Szappannal nem is érdemes próbálkozni, csak elkeni a festéket a bőrön, ami így még jobban beivódik a pórusokba.
