Hervé-Lóránth Ervin szerint egy alkotó bármit megtehet, amihez van elég szakmai hozzáértése. Ő egy 11 méter magas szobrot épített a német fővárosban.
Hervé-Lóránth Ervint nehéz egyszerűen bemutatni, mert annyi művészeti ágban próbálta ki már magát, hogy azt valóban csak az általa kitalált polihisztérikus önmeghatározás írja le kellően. Most épp képzőművész, aki hatalmas szoborprojektjével a Pannónia utca helyett a német fővárosban teremtett látványosságot és talán hagyományt.
A lakásában találkozunk, ahol természetesen minden művészeti ág megjelenik, amivel az elmúlt években kapcsolatba került. Azt mondja, neki se könnyű önmagát összefoglalni, bár szerinte egy igazi alkotó lényege pont az, hogy mindent, mindennel megtehet, ha van elég szakmai tudata és hozzáértése. Ennek legutóbbi megnyilvánulása az a több mint tíz méteres projekt, amit Berlinben készített el, és amely egészen különös módon teremt kapcsolatot a környező épületekkel és a városlakókkal.
„Szerintem nem kell papír ahhoz, hogy valaki művész legyen. A világ reflexiói szerint meg pláne nem, hiszen maga a mű mutatja meg, hogy alkalmas vagy-e, illetve később a befogadó oldal. Nálam átjárás van a különböző ágak között. Nem mondom magamról, hogy festőművész vagyok, vagy szobrász, mégis készítek festményeket és szobrokat. Kitaláltam magamnak egy technikát, ami szorosan összefügg a design világával, az építőiparral, hiszen azokat az alapanyagokat használom fel, ezeket kombinálom, tudom, hogy mit bírnak, hogyan és miként, és így volt ez a berlini óriásszobor kapcsán is.”
A belsőépítészettől megcsömörlött, azt mondja, felhígult szakma, elege lett, lakberendező iskoláját is bezárta. Már közhely, de tény, hogy Magyarországon hátrányos helyzetben van a képzőművészet, ezért gondolta, ott lehet lépni. Volt saját galériája, fiatal tehetségek támogatására, bemutatására majd ugyanezt egy üzleti oldallal kombinálva próbált segíteni, de itthon egyik se működött. Most inkább saját magára koncentrál.
„Átléptem egy művészeti oldalra, mert azt gondoltam, hogy most megpróbálom magam itt is kiteljesíteni. Nekem mindig az volt a mottóm, hogy bármit csinálhatok, amit eleink, vagy akár 5-10 évvel ezelőtt bárki más, ha azt túl tudom lépni, akkor megérte. Szobrot mindenki tud készíteni, aki azt megtanulta. Én viszont egy olyan projektet akartam, ami túlmutat a hagyományos, klasszikus értelemben vett szoborállításon. Nem a köztéri szobrokkal van bajom, hanem azok művészi kategóriájával., kulturális minőségével, mondanivalójával. Nyilván nem azt mondom, hogy a Robotzsarut építsük fel, de... talán még az is jó lenne, mondjuk egy 20 méteres Robotzsaru.”
Szerinte a köztéri szobrok két okkal születnek. Vagy öncélúak a művész részéről, vagy valamilyen státuszt, politikai mondanivalót, esetleg szimbólumrendszereket, emlékeket és történelmi eseményeket szimbolizálnak. Ő inkább olyasmit szeretett volna létrehozni, ami a körülötte lévő objektumokkal kölcsönhatásba kerül, legyen az ház, villanyoszlop vagy akár maga az utca síkja. De miért egy berlini utcáé?
„Eredetileg itt akartam a Pannónia és a Katona sarkán felépíteni, amolyan gerilla marketing módon, de falakba ütköztem, és ebbe ne is menjünk bele jobban. Aztán az Újrafestett Valóság 1.0 kapcsán kint jártam Berlinben, és oda elvittem magammal a CHB-s (Collegium Hungaricum Berlin - a szerk.) szoborkompozíciómról készített vázlatomat. Amikor a festmények kapcsán beszélgettem dr. Can Togay Jánossal, a CHB igazgatójával, megmutattam neki. Az igazgató úr nagyon fogékony ember, és csak annyit kérdezett, hogy a Cinema Total rendezvénysorozat keretein belül mikorra tudnám megcsinálni, dr. Baksa Soós Vera kurátor vezetése és koncepciója szerint. Éjt-nappallá téve, de elkészült, és a Wabererer-s kamionja azonnal a helyszínre is szállította.
Berlinben összehasonlíthatatlanul más a hozzáállás az ilyen tervekhez. Ott is vannak persze szabályok, csak épp a megoldás felől közelítik meg a dolgot. A város közlekedési felügyelete például azért módosított az eredeti helyszínen, mert túl közel voltak a villamosvezetékek, és nem találták elég biztonságosnak, és természetesen minden, az előírásnak megfelelő engedélyt, bizonylatot be kellett mutatni, a kötelező statikai számításokkal együtt. Hiszen mégiscsak egy 11,5 méter magas valamiről van szó.
Behemótka, vagyis hivatalos nevén Corpus Giganticus még csak félig áll, a koncepció szerint ugyanis majd a március 15-i megnyitón emelkedik ki teljes életnagyságban a járdából. Most 6,5 méter, így pont benéz a szomszédos galéria ablakán és egy kicsit bele is szürkül a környezetbe. Ám kész állapotában türkizkék lesz (a pink még a berlini önkormányzatnak is sok volt), ráadásul nem csak a környező tárgyakkal, hanem az arra járó emberekkel is kapcsolatot teremt.
„Szauder Dávid Berlinben élő videóművésszel együtt, aki egyben a Cinema Total egyik kurátora is, kamerákat rejtettünk el benne, amelyek az utcát nézik, és rögzítik az arra közlekedők reakcióit. A megnyitóig természetesen nem működnek, de utána, ahogy az emberek tudomásul veszik, hogy felvehetik őket, ezeket a képeket kivetíti egy homlokzatra, így a látogatók visszanézhetik magukat. Sőt, lesz egy tárhely is, ahová, akár a Facebookra, feltölthetsz magadról bármit, úgymond kapcsolatba léphetsz a szoborral, és ez is megjelenik a kivetített filmben.”
A szobor lába, ami önmagában sem kicsit, jelenleg a CHB udvarában jelent önálló látványosságot, amíg a helyére nem kerül. Az egyébként nagyon nyitott és érdeklődő berliniek mellett a turisták is nagy örömmel fogadták a készülő projektet, volt, hogy a városnéző buszok több kört is tettek a helyszínen. A kutyasétáltatók és környékbeli lakosok pedig rendszeresen lecsekkolták, hogy áll az építés.
„Remélem a márciusi megnyitó után ez egy soha véget nem érő sztori lesz, de legalábbis jó ideig nem kell elbontani. Ugyanis tervben van még 3-4 hasonló projekt, és az lenne a cél, hogy amíg sorban elkészülnek, az összes a helyén maradjon. Grazban a könyvtár épülete nagyon jó lehetőséget jelent, de Bécsben is kinéztem már a helyszínt, Burgenlandba pedig egy egészen érdekes dolgot találtunk ki. Szinte mindenki ismeri az autópálya mellett a hatalmas szélkerekeket, na és azok mellé készítek egy húszméteres szobrot, egy kislányt, aki esőkabátban-gumicsizmában áll, és szélforgót tart a kezében. De folynak a tárgyalások Stuttgart és Brüsszel kapcsán is.”
A kérdésre, hogy egyszer Budapest is sorra kerül-e majd, csak egy mosoly és egy félmondat a válasz: „Ami messziről jön, azt mindig szívesebben fogadják”.
