A színésznő elnézést kér, de csak egy esetben tud azonosulni azzal az ars poeticával, hogy a nézőket kell boldoggá tenni. Mivel az elsötétített nézőtéren csak körvonalakat lát, így azért megy színpadra, mert neki esik jól. Nem mutogatja magát, hanem olyan katartikus élményben van része, amit máshol nem tud megélni.
Kerényi Miklós Gábor szerint a Budapesti Operettszínház egy zenés népszínház. Miért fogalmazott így a főigazgató a Koldusopera sajtótájékoztatóján?
Népszínháznak azt hívjuk, ami érthető, és széleskörű közönséget képes megszólítani. Ez a produkció zenés ugyan - de talán kissé alternatív, így tovább tágíthatja nézőink körét. Kerényi Miklós Gábor jelmondata, hogy az Operett a mai világ népszínháza. De a könnyű műfaj attól könnyű, hogy könnyen befogadható, élvezhető, és nem attól, hogy könnyű csinálni. Az igazi népszínházat valóban szinte kortól, nemtől, foglalkozástól függetlenül lehet szeretni. A Koldusopera mint mű, nem egyszerű, de a mi előadásunk biztos sok olyan látogatót is bevonz, akik eddig nem néztek ilyen típusú darabokat. Például biztattam is Béres Attilát – a rendezőt -, hogy rakasson ki 16-os karikát, mert kisebb gyerekeknek nem való. Már azon is csodálkozom, hogy négy-öt éves gyerekeket elhoznak a Rómeó és Júliára. Azt mondják a szülők, azért hozzák magukkal, mert a DVD-t szeretik otthon. Erre mindig azt kérdezem: nem zavarja, hogy miről szól a dolog? Nem, nem, mondják, hiszen úgyse értik. A Koldusoperára, ha behoznának egy ilyen kicsit, nemcsak elborzadna - ha megértené -, de valószínű unná is. Amit most a Tháliában csinálunk, akárhogy is nézzük, alternatív színház, ahhoz képest, ami az Operettszínházban megy.
Miért olyan fontos darab ez a színészeknek?
Egy énekest vagy színészt hajlamosak az emberek beskatulyázni egy szerepkörbe, ugyanígy egy színházat is. Joggal, tegyük hozzá. Ez a darab nem olyan, mint amilyen szokott, és mi is megpróbálunk új színeket megmutatni magunkból. A társulatnak szüksége van arra, hogy sokféle színházat játsszon. Én például sokkal inkább ezen a színházon nőttem fel, és nekem ebben az volt fontos, tudunk-e együtt ilyen színházat is csinálni.
A férjed - Bereczki Zoltán – most a pop felé nyitott, te milyen új műfajban próbálnád ki magad szívesen?
Kiskoromban esténként Kállai Ferencet és Béres Ilonát néztem, és színésznő akartam lenni. Prózai színész. Innen kanyarodtam a musical felé. Az Operettszínház persze nem tud minden produkcióban azzal a színházi szemlélettel működni, amivel a Koldusoperát kell létrehozni. Míg az utóbbiba itt, a Tháliában belerekedünk, szétverjük magunkat, addig ezt a nagyszínházban nem lehet csinálni, mert akkor elviszi az embert a mentő. Néha muszáj, hogy az ember másképpen fogalmazzon meg művészeti kérdéseket a technika javára. Ugyanakkor tőlünk ott is nagyon sok mindent követel Kerényi színháza: igazi könnyekkel sírunk, relatíve belehalunk a Rómeó és Júliába. Ami nálunk technikailag nem megvalósítható – gépek, sikló falak stb.-, azt Keró emberanyagból, érzelemből, a lelkünkből mindig beletömi. Láttam pár zenés színházat a világban, de a nyomába se ért a miénknek. A Broadwayon és a West Enden hetven százalékon játsszák a történeteket, és élő könnycseppet nem nagyon látni.
Mióta vágytál egy Koldusopera szintű színházi szerepre?
Hazudnék, ha azt mondanám, régóta. Évekkel ezelőtt a Nemzetiben, a Vígszínházban is játszottam, és nagyon sokfelé jártam az országban - persze nyilván más vidéken zenés darabban játszani -, de megvolt az élményen, hogy mindenfelé ki tudtam kacsintani.
Miért mondod azt, hogy vidéken más zenés darabban játszani?
Két szerepet játszottam hosszabb ideig: a My Fair Lady volt az egyik, a másik a Lili bárónő. A My Fair Ladyt Kulkával játszottam, az nem volt egyszerű, mert elvárta tőlem - nem a rendező, aki szegény mellékes volt ebben a dologban -, hogy ne csak úgy tegyem oda magam. Jánostól nagyon sokat tanultam, jó iskola volt. Volt olyan előadás, amikor az utolsó dal rovására üvöltöttünk egymással. Olyan is történt, hogy gátlástalanul bevállaltam egy előadást, holott nem volt semmi hangom, mert beteg voltam előtte, de azt gondoltam, sokkal fontosabb, hogy el tudom játszani. Az Operettben ez nem történhet meg. Ott nagy musicaleket játszunk, ami csak akkor működik, ha nem vagyunk berekedve. Ott a játék mellett mindent el kell énekelni.
Mikor Szily Nórával őszintén beszélgetettek, azt mondtad, a mai napig valami benne tart a színházi miliőben. Mi ez?
Nyilván benne van a biztonság és megszokás. Az embernek, ha van rá módja, megpróbálja azzal eltölteni az idejét, ami a legtöbb örömöt adja neki. Eddig az általam kipróbált dolgok közül mindig ez okozta a legtöbb örömet. Azzal a fajta színészi ars poeticával, hogy csak a nézőket akarom boldoggá tenni eddig egy esetben tudtam, tudok azonosulni: amikor Zolival a koncertjeinket csináljuk. Az más: effektív annyi boldogságot adunk, hogy a néző az első sorban az elején csak ül, a végén pedig állva tapsol. Viszont a színházban az elsötétített nézőtéren csak körvonalakat látok. Így nem azért megyek színpadra, hogy ők boldogabbak legyenek, bocsánat, de ez tényleg így van. Nekem esik jól. Nem arról szól, hogy mutogatom magam, hiszen mutogatni annyiféleképpen tudná az ember magát. Ha jó előadásban játszom, van egy olyasfajta katartikus élményem, amit nem tudok máshol megélni. Popper Péter azt írta a Színes pokolban a színészekről: a tehetség egy betegség, amit meg lehet gyógyítani, csak akkor a színész nem tud többé színpadra menni, a színház viszont maga a terápia. Például olyan érzéseket, kínokat, problémákat tudok kiadni magamból a Rómeó és Júliában az akasztófán lógva, amit máshol nem. Persze fontos, hogy tudjuk, tetszik-e a közönségnek, amit csinálunk, de ők abban az átkos negyven évben arra voltak idomítva, hogy mindenképp tapsoljanak. Így megbukni nagyon nem lehet. A siker nem ebből a szempontból mérvadó.
Mindig olyan párt választottál, aki szakmabeli. Nem vonzott soha olyan ember, aki egy teljesen más világban él?
A színésznőségből nem nagyon lehet kilépni, főleg a showbiznisz részéből. Nem volt soha civil párom, de volt dolgom civil emberrel. Nekem muszáj hazavinni a munkámat, mert a színházi próba nem ér véget azzal, hogy itt bent leteszem a lantot. Otthon gondolkodnom kell, agyalni, ábrándozni. Van egy olyan részem, amit nem akaszthatok fel egy fogasra a színházban, mert az utcán megismernek, megbámulnak. Zoli a minap, mikor hazamentem próba után, rám nézett és azt mondta: mondjad, mi volt. Én meg csak mondtam, mondtam. Egyszer csak megállított: ma ennyi információt tudtam befogadni. Tőle próbálom megtanulni, hogy kezeljem az otthon-munka a dolgot. Ha ő próbál, miután hazajön, van, hogy csak annyit mondd: nem szeretnék róla beszélni. Téma lezárva, beszéljünk másról. Viszont, ha együtt dolgozunk: tudjuk, miben hallgathatunk a másikra, miben fogadjuk meg egymás tanácsait.
