Lajhárszájú, mackófejű Mona Lisa, hegyesfülű, nyestekkel parolázó Vénusz és játszótársától megriadt guminyúl várja, hogy belessünk bizarr mesebirodalmukba a Stoll’Art Galériában. A Tágra nyílt szemek című kiállításon Gazdag Ágnes babákkal és kisállatokkal teli, álomszerű világa és Nagy Sára mellbevágó portréi láthatók.
A Stoll'Art Kortárs Galéria ismét két markáns képi világgal, mondhatni saját univerzummal bíró fiatal női alkotó munkáit mutatja be. A Tágra nyílt szemek című kiállítás egészen meglepően harmonikus egésszé gyúrta össze az egymással szemben gyakorlatilag szöges ellentétként feltűnő Gazdag Ágnes- és Nagy Sára-festményeket. Ahogy a megnyitón Barta Edit kritikus, esztéta találóan megfogalmazta: „Úgy hatnak egymásra, mint a komplementer színek, ha egymás mellé kerülnek: saját jegyeikkel kiemelik, felerősítik a másik vonásait – és annak hatását”.
Az ellentétek vonzzák egymást
Míg Nagy Sára élénk, mellbevágó színekkel, erős kontúrokkal, árnyékokkal és határozott, szenvedélyes ecsetvonásokkal festi meg őszintén kitárulkozó alanyait, addig Gazdag Ágnes meseszerű, valószerűtlenségükben is kézzelfogható tündér- és manólányait, nyuszikáit és mackóit légies, ködös és borongós atmoszféra lengi körül. Két teljesen különböző, mondhatni ellentétes világ találkozásának lehetünk itt tanúi, az eredmény viszont korántsem egymás kölcsönös kioltása, hanem éppen az ellenkezője.
Nagy Sára alakjai egyenesen a szemlélő tekintetét keresik, az azonos méretű vásznakon némileg a tarot-kártya figuráinak archetípusaiként tűnnek fel, ahogy egymás mellett sorakozva várják, hogy válasszunk közülük. Egészen meglepődöm, amikor a kiállítás kurátorától, Szegal Hanna Leától megtudom: a portrék nagy része fiatal, 17-20 év körüli lányokról készült – számomra ugyanis elsőre úgy tűnt, 50-60 éves nők tekintete néz rám a képekről.
Ez persze betudható annak is, hogy jó adag karikaturisztikus vonás is felfedezhető a képeken, illetve – ahogy Gazdag Ágnes beszélgetésünkkor megjegyezte – Nagy Sára személyisége mindegyik festményében benne van, és ez az erőteljes, kiforrott világ üt át a portrékon. Így nem is annyira az eredeti portréalanyokat, sokkal inkább az alkotó rajtuk átszűrt univerzumát látjuk.
Kevés szín, sok játékosság
Egy rövid beszélgetés erejéig sikerült találkoznunk Gazdag Ágnessel, aki készségesen kalauzolt minket végig babákkal, nyuszikkal, mackókkal és nyestekkel teli birodalmán. Ági azon kevés képzőművész közé tartozik, akiknek a képeit első pillantásra be tudjuk azonosítani: borongós, vattacukor-puhaságú félhomályba süppedt, élő plüssfigurái és manólányai egészen sajátos világot teremtenek. Jellegzetes karakterei mellett visszatérő motívuma a nagy elődök ikonikus műveinek továbbgondolása: amikor pedig parafrázisai láttán megemlítem Fernando Botero hasonló irányultságát, lelkesen bólogat, mivel nagyon szereti a kolumbiai alkotó képeit.
Elárulja: különösen rajong Leonardo, Tiziano, Rembrandt és Rubens festészetéért, de nem annyira azért, amit, hanem ahogy festettek. A rájuk jellemző felszabadultság és játékosság tökéletes színharmóniával párosult: maximum hat színt használtak, a többit maguk keverték. Ági az ő nyomdokukban hasonló módon csak nagyon kevés színt használ (van, hogy csak hármat, de legfeljebb hatot), ennek köszönhető az a légies, megfoghatatlan hangulat, ami a képein uralkodik.
Az Isten nagyon jófej lehet, ha ilyeneket teremt
A festőművész 2006-ban, Gaál József tanítványként végzett a Képzőművészetin, és bevallása szerint az egyetem harmadik éve után érezte úgy, hogy megtalálta a saját stílusát. Ekkoriban kezdett babafejeket és portrékat festeni: az egyik legnagyobb lökést például az a bizarr hír adta számára, hogy a világ leghíresebb női közé beválasztották a Barbie-babát és a Mona Lisát.
Ezek a figurák aztán szerves részeivé váltak a képeinek: a Stoll'Art kiállításán is látható például a Mona Bear című alkotás, amelyen egy moncsicsiszerű mackó Mona Lisa-mosolyt erőltet az arcára. A kétségtelenül humoros látványt csak fokozza a tény, hogy Gazdag Ágnes egy lajhártól kölcsönözte a Mona-mackó orrát, száját és a nyelvét. Bevallása szerint nagyon élvezi, hogy minden állatka vonásaiból azokat a részleteket építheti be saját kis lényeibe, amelyek a legjobban tetszenek neki.
A „nyestek orrszerkezetét” például kifejezetten szereti, így ezek az állatok folyamatosan meg-megjelennek alkotásain – köztük a Tiziano-féle Urbinói Vénuszra hajazó Vénuszon, illetve a Hölgy hermelinnel című festményt megidéző Nyestesen. „Az Isten egy nagyon jófej valaki lehet, ha ilyeneket teremt” – mondta nevetve Ági, aki valóban lubickol a saját maga által teremtett figurák között. „Ha építhetnék magamnak egy világot, akkor éppen azt csinálom” – mondja, mivel ő minden egyes „gyermekét” szereti, figurái által egy számára kellemes, idilli „családdal” veszi körül magát.
Érdemes előhívnunk a gyermeki énünket
Bár képeinek borongós színvilága és néhol horrorisztikus mozzanatai (a rokokó hölgy hasában például egy nyúl várja, hogy világra jöjjön) helyenként ellentmondanak a Gazdag Ágnes egész lényéből áradó játékosságnak és kedvességnek, a festőművész gyermeki örömmel és természetességgel magyarázta el, hogy az ijesztőnek tűnő dolgok teljesen ártatlan szándékot takarnak. A vaknak tűnő kislány például csak nagyon sokat és gyorsan pislog, egy másik baba pedig tárt karokkal várja a szemében tükröződő tűzgolyót, kettejük viszonya pedig harmonikusnak mondható.
Ágnest hallgatva egészen új szemszögből, elveszettnek hitt gyermeki énünket előhívva tudunk rácsodálkozni a képeken látható történésekre: mert itt valóban semmi sem az, aminek látszik. A tündéri lények és Nagy Sára mellbevágó portréi november 10-ig láthatóak a Stoll'Art Kortárs Galériában.
