Ha kicsit jobban odafigyel az ember, könnyen megeshet, hogy fura zörejeket hall a padlásról, rügy fakad a már halottnak hitt fán, egyszóval valami történik, aminek normál esetben nem kellene. A prágai Krepsko társulat egy romos lakóház padlásán varázsolt tüneményes rémmesét.
Valószínűleg nem vagyok vele egyedül, ha azt mondom, hogy kislányként imádtam a testvéreimmel felsurranni a titkokkal és csupa fura, számomra ismeretlen dologgal teli padlásra a nagymamánál. Szerettem a por dohhal keveredő szagát, a halomra rakott kacatokban rejlő lehetőséget, hogy ma valami kincsre bukkanok. A félelemmel vegyes izgalmat, amikor viccből egymásra zártuk a csapóajtót és vártuk, hogy vajon kinyílik-e újra. Ilyen érzések rohantak meg, amikor a prágai székhelyű Krepsko színtársulat Szakál Andreával közös, Vegetable growing in the attic című előadásának helyszínére érkeztem.
Tökéletes helyszín kezdő szellemek számára
A produkció ugyanis az I. kerületi Toldy utca egyik romos lakóházának padlásán kapott helyet, ahol a gyerekkoromból ismerős lomhalmok között üldögélve – és kissé fagyoskodva – várhattam az egyszerre bájos és ijesztő performansz végkifejletét.
Az omladozó vakolatú, első látásra lakhatatlan épület udvarát egy lélegzetelállítóan buja őspagony borítja, amely még így, sötétben érkezve is lenyűgözi a közönséget. A padlásra vezető lépcső korlátján villogó, színes égők futnak fel, mintha legalábbis valami vurstliban, vagy vidámparkban merészkednénk be egy jósnő, vagy szellemkastély ajtaján. Nem beszélve arról, hogy a sötét, nyirkos padlás feltehetően a lehető legideálisabb helyszín kezdő szellemek számára, akik még nem döntötték el, hogy merre induljanak, és a régi kacatok közt bolyonganak céltalanul.
A borzongató Szekrénymesék hangulata
A színpadképet – vagy inkább a színházi történések helyszínét – megpillantva egy másik, rég elásott emlék bukkan fel bennem. Biztos emlékeztek még egy egészen bizarr tüneményre a tévés gyerekprogramok közül: a nyolcvanas évek vége felé volt látható a Szekrénymesék című már-már horrorba hajló bábanimáció-sorozat. A Mari nevű szekrény minden epizód elején baljós keretek között kinyílt, és kezdetét vette egy sötét, csipkékkel, hálókkal és voodoobabákra emlékeztető figurákkal teli thriller.
Az animáció vizuális oldala épp elég nyomasztó volt ahhoz, hogy a történetekre az ember mostanra már nyomokban se emlékezzen, viszont a képi világa a mai napig kísértsen. A Szekrénymesékéhez hasonló, egyszerre szép és ijesztő atmoszféra uralta a Krepsko padlásszínházát is: egy kortalan figura, lánylény kötögetett a hófehér díszletben, amely eggyé olvadt habkönnyűnek látszó, mégis teherként ránehezedő ruhájával. A varrógépekkel, ollókkal és emlékekkel körülbástyázott lány egyszerre idézte a tűszúrástól hosszú álomba merült Csipkerózsikát, a szüntelenül dolgozó Hamupipőkét és a tiszta, makulátlanbőrű Hófehérkét.
Mintha csak egy elfeledett mesehős, vagy egy ittragadt szellem lenne, aki meggyőződéssel végzi a feladatát, mit sem sejtve arról, hogy már nem él – rég elfeledték. Születés, szülés és felnőtté válás egyszerre sejlett fel az improvizatív elemeket sem nélkülöző előadásban, ahol a fény-árnyék, a sziluett és a zörejekkel vegyített zeneszó egy soha véget nem érő mesét írt a szemünk előtt.
A szellemjárta házban bérlők laknak
A prágai székhelyű Krepsko színtársulatot egyébként cseh, finn és amerikai tagok alkotják, de gyakran működnek együtt külföldi alkotókkal, jelen esetben – immár negyedszer – Szakál Andreával, aki a koncepció mellett a díszletért és a jelmezért felelt. A rendező-főszereplő Linnea Happonen kislányos bája az előadás rövidségét és a padlás meglehetősen alacsony hőmérsékletét is feledtette velünk, és remek ízelítőt adott abból is, hogy a Krepsko hogyan ötvözi a konkrét koncepciót az improvizációval.
A különleges helyszínt, a romlásában is lenyűgöző házat elmondása szerint Szakál Andrea találta: a közelben nőtt fel és már évek óta szeretett volna vele valamit kezdeni – végül színház lett belőle. Ami viszont a padlásnál, az őspagonynál és az előadásnál is meglepőbb volt, az az a tény, hogy a romszerű házat bérlők lakják. Erre csupán a lakóknak címzett, ajtóra függesztett papírból jöttünk rá, illetve az utcára szűrődő lámpafényből. Persze ki tudja, az is lehet, hogy lidércfény volt...
