Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Bánkitó Fesztivál nyugodt, relaxálós oldalának megismerése után beljebb merészkedtünk a fesztivál sűrűjét jelentő Táborban. TÁP Színház-egypercesek, Fixa-Idea Felekezet és sártengerrel keveredő szúnyogsereg.
Korábbi cikkünkben a Bánkitó Fesztivál csendes, relaxálós oldaláról számoltunk be, ahol a tökéletes nyugalmat árasztó Bánki-tó, a riksákkal és bringásokkal tarkított Tóparti Sétány és az Evangélikus Templom kertje – és belső tere – kiállításokkal és komolyzenei koncertekkel telt meg. Az ott töltött napunk második felében a fesztivál egy egészen más oldaláról is bemutatkozott: mint kiderült, a „kemény mag”, a Bánkitó esszenciája ugyanis a Tábor területén keresendő, ahol viszonylag kis helyen koncentrálódik vendég, fellépő, kutya.
A pénteki cudar időjárás közepett (késő délután ismét leszakadt az ég) félő volt, hogy elmaradnak a szabadtérre tervezett színházi programok, de hál'istennek nem csak mi nem adtuk fel. Egy kiadós zuhé után ugyan ázva-fázva, de újult erővel vetettük bele magunkat a fesztivál sűrűjébe: bár a tábor bejárata első látásra inkább riasztónak tűnt a töméntelen mennyiségű sár miatt, néhány ügyes manőverrel átevickéltünk a sártengeren.
„Állj fejre és sose botlasz el!”
Az önkéntesek és fesztiválozók sátrai egy hatalmas háló óvó szárnyai alatt, egy kupacban sorakoztak egymás mellett, a dombra felkúszó kis bungalók pedig egyenesen Aprajafalvát idézték. Szerencsére itt nem kékbőrű törpök kántálták a „Hol a dugóm?” című örökzöld Hupikék Törpikék-slágert, bár a Természetes Vészek Kollektíva színeiben – konkrétan neonzöldben – érkezett Katona László egyszemélyes horrorperformansza láttán így is bőven volt min elszörnyülködni. Az előzetes várakozásokkal ellentétben a kollektíva előadása nem az Északi Színpadon, hanem egy kisebb teherautó platóján zajlott, amit a tökéletes összhatás érdekében műanyagnak látszó, ízléstelen virágokkal díszítettek.
A háttérben óriási betűkkel az ige: „FIF – Fixa-Idea Felekezet. A FIF több, mint valóság! A FIF ígéret!” Bár a programfüzetben legalább tíz szereplő van felsorolva, csak nem akarnak előjönni, így közel egy órán át a Krétakörből és a TÁP Színházból is ismerős Katona László igyekszik fenntartani az így estefelé már jócskán a – dicséretes módon visszaváltható – pohár fenekére néző közönség figyelmét.
Talán nem véletlen, hogy éppen a Kőleves pultjával szemben csap szólógitárja húrjai közé: nyakában egy ezüst(nek látszó) dollárjellel dobálózik olyan mondatokkal, mint például: „Állj fejre és sose botlasz el”, vagy hogy ha a FIF-et választod, a segged is hittel, erővel és szeretettel lesz tele. Bár szavaiban, szélsőséges viselkedésében és helyenként már-már irritáló dalbetéteiben egyértelműen tetten érhető a különböző szekták, elvakult felekezetek és fanatikusok kritikája/paródiája, nem igazán mond újat, azt viszont nagyon sokszor.
Egy percig csak a tiéd a társulat
Ennek ellenére a pult és a színpad között összegyűlt fesztiválozók közül többen is értékelik az igyekezetet, sőt, a legjobb pillanatok is igazából a közönséggel folytatott spontán interakciónak köszönhetőek. Az egyik bungalóban állomásozó TÁP Színház ennél tudatosabban számít a közönséggel való közvetlen kommunikációra: egyperces szösszeneteik közben 60 másodpercre egyetlen nézőt emelnek az abszolút főszereplővé. Mert bár az egyperceseket ők produkálják, a létszámot tekintve mégiscsak az a szerencsétlen, egy szem néző/résztvevő kerül – ha rövidke időre is – a fókuszba.
A TÁP-bungaló előtt szép számmal várakoznak, hogy megkapják a napi egypercesüket, amikor magam is csatlakozom: a lábamat szanaszét rágcsálják a szúnyogok, vakarózás közben fél lábbal egyensúlyozok a domboldalon, az egyik sorstárssal pedig megvitatjuk, hogy kissé rettegünk. Végül kiderül, aggodalomra semmi ok, sőt, még repetáznék is – de a pár órával későbbi, éjszakai egypercesek idején én már Budapest fényeit bámulom.
A furcsa, de maradandó élmény után – amelynek lényegét a majdani nézők érdekében nem leplezem le ezúton – a pultnál összefutok a TÁP egyik oszlopos tagjával, Bánki Gergellyel. Amikor rákérdezek, miért nem lehetett egy kicsit hosszabb az egyperces – a félelmemből ugyanis közben maradhatnék lett -, elmondja: a fesztiválokon ilyen esetekben előfordulhat, hogy tumultus támad, az egy perc pedig épp megfelelő időtartam ennek kiküszöbölésére. Csak később jut eszembe, hogy a színész különösen otthon érezheti magát Bánkon, hiszen mégiscsak Bánki... Ez a poén talán lett volna olyan rossz, hogy méltó legyen a magas fokon művelt "rossz színházból" presztízskérdést csináló TÁP szellemiségéhez. No sebaj. Talán majd legközelebb.
