Guy Ritchie pályafutása az elmúlt néhány év során igen kedvezőtlen fordulatot vett. A rendkívüli kezdés és kultikus státuszba emelkedés után hanyatlás következett, és a manapság már szinte permanensen hullócsillagként számon tartott londoni sztárrendező biztosan elgondolkodik időnként azon, hogy a csúcson kellett volna abbahagynia. A helyzetet csak az a nem elhanyagolható tény bonyolítja, hogy Ritchie egészen egyszerűen a csúcson kezdte, és senki nem várhatta volna el tőle, hogy két nagyjátékfilmmel a háta mögött visszavonuljon, s várja a tisztes öregkort Madonna és gyermekeik társaságában. Vagy nélkülük – de ez már egy másik történet.
Bevallom őszintén, kissé igazságtalannak tartom a helyzetet. A Blöff és A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső eredeti gengsztermeséi után a kritika és egy népes rajongótábor tette le mellette voksát, izgatottan és mohón várva a következő nagy durranás fülsiketítő hangjára. Az új alkotás azonban olyannyira haloványra sikeredett, amire senki nem számított.
Madonna, aki időközben házasságra lépett a rendezővel, bizonyára számos haragost szerzett magának, nem csak a Hullámhegy című filmben nyújtott alakítása miatt, hanem mert a vádak szerint elrontotta szegény Guy Ritchie tökös, férfias személyiségét. A kissé soviniszta kijelentésről nem tudjuk, alaptalan-e, de az nyilvánvaló, hogy a Hullámhegy még a maga műfajában sem jó film, azzal együtt sem értékelhető, ha feltételezzük, hogy a rendező idejekorán szeretett volna kitörni a skatulyából. Sokak szerint innen kezdődött a lefelé irány, de mielőtt ítéletet mondanánk, nézzünk kicsit vissza.
A kétfilmes rendező?
Guy Ritchie 1968-ban született a Londonhoz közeli Hertfordshire-ban. Legmeghatározóbb filmélménye, mely állítása szerint pályájára terelte a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című western. Elhatározta, hogy filmet rendez, s el is szegődött a filmgyárhoz, ahol a klasszikus szamárlétra-stratégia forgatókönyve szerint bármit elvállalt, mígnem hamarosan reklámokat és klipeket rendezhetett. Az összekuporgatott pénzből húszperces kisjátékfilmet készített, amelynek sikere már egyenes utat jelentett a tehetséges fiatalember első nagyjátékfilmjéhez, ami A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső címet kapta. Ezt a már komoly sztárbrigáddal dolgozó Blöff követte. A keményvonalas Ritcie-rajongók itt húznak is egy markáns vonalat, és azt mondják: Ennyi. Ő volt Guy Ritcie.
A Hullámhegy című romantikus komédia olasz machoval és az elkényeztetett sznob Madonnával a következő mű, majd a Revolver és a Spíler érkezett, melyeket látva úgy tűnik, a fenegyerek visszatér kétes tisztességű hőseihez, és újra megmerítkezik az alvilág bugyraiban - őszinte örömünkre. A kezdéshez hasonlítható sikerek azonban elmaradtak, viszont sokakat már ezzel is sikerült megnyugtatni azzal, hogy még nincs veszve minden. És íme. Meg is érkeztünk a jelenbe, ami nem, más, mint a híres tweedkabátos, sapkás, pipázó nyomozó, a lángeszű gentleman, Sherlock Holmes. Természetesen egy sajátos, Guy Ritcie olvasatban.
A rendező dolgát nehezíti, hogy egy olyan, populáris és művészfilmen egyaránt kívül eső utat választott, mely révén felmerül a párhuzam az amerikai Quentin Tarantinoval, akinek a filmvilághoz fűződő viszonya szintén nehezen definiálható. Bár a tengerentúli kollégát elsősorban a műfajokkal való játék jellemzi, és biztosabb kézzel is építi életművét, a párhuzam jogosnak tűnik.
Ars poeticája: London, meg a szubkultúra
Ha már életműnél tartunk, célszerű körvonalazni mindazt, ami révén Guy Ritchie filmjeit felismerjük. Vegyük rögtön sorba. Tér, idő… Igen! A tér tekintetében egyértelműen kijelenthetjük, hogy Ritchie-t erőteljes lokálpatriotizmus jellemzi, melyet szülőföldje, de elsősorban London iránt táplál. „Igen, London. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins... LONDON!”.
A hírhedté vált Avi kuzin-féle idézet a Blöff dialógjait gazdagítja, és akár ars poeticának is vehetjük, noha a rendező kameráját a gasztronómia, az időjárás és a népszerű kulturális cikkek helyett inkább füstös bárokra, koszos sikátorokra és romlott alakok sebhelyes arcára fókuszálja. Állítólag régen rengeteget rótta a főváros rozzant, piszkos negyedeit, s talán akkor még maga sem sejtette, hogy egy komplett filmciklushoz elegendő élményt halmoz fel. A helyszín tehát az alvilág, a történetek a Sherlock Holmes-ét kivéve (aminek helyszíne ugyancsak London) napjainkban játszódnak. A szereplőket vizsgálva egy rendkívül színes társaságot látunk, akik bár szinte kivétel nélkül hiányt szenvednek érzelmi mélységekben és így árnyalt karakterábrázolásban is, de ez lényegtelen is, hiszen egyetlen dolog, a pénz, illetve annak értékes antik fegyver, gyémánt vagy kábítószer képében testet öltött formái mozgatják őket.
Az alvilág bizony így működik, de ettől függetlenül Ritchie karakterei nem a jól ismert gengszter archetípusok. Ő a bűnöző szubkultúrán belül az egész társadalmat igyekszik leképezni, mintegy metaforát alkotva. Megtalálható a pályakezdő, a lecsúszott, a magányos farkas-típus, a sznob, az örök vesztes és természetesen mind-mind másfajta nációból. Az egész Ritchie-univerzum azért kap már-már vígjátéki felhangot, mert ezek a szereplők, bár többségük hírhedt brutalitásáról, annyira eltúlzottak és stilizáltak, hogy sokkal inkább érezzük magunkat egy videójátékban vagy képregényben, mint a külvárosi dzsungel lőporszagú forgatagában. A párbeszédek zseniálisak, mondhatni idézgetésekre termettek. Nem ritka, hogy az ember egy oktatási intézmény folyosóján, a villamoson vagy egy szórakozóhelyen Baptista Berry, Bunkó, a Török vagy Golyófogú Tony ismerős monológjainak egy részletére kapja fel a fejét.
Na jó, rendezz új filmet!
Ritchie filmjeinek felépítése általában rendre ugyanazt a struktúrát követi. Általában egy lopás vagy rendezetlen tartozás indítja el az átverések, szó-és pisztolypárbajok, robbanások valamint ökölcsapások komikus és néhol, például a Revolver esetében szinte kibogozhatatlan áradatát. A képi megvalósítás rendhagyónak nevezhető, igen színes és változatos, ahogyan a rendező a gyors videoklip-esztétikát kombinálja szokatlan beállításokkal.
Érdekes jellemző filmjeire az is, hogy más gengszterfilmekkel (pl. Martis Scorsese: Casino, Nagymenők) ellentétben szinte soha nem jut szerep a nőknek. Kimarad a műfajban oly gyakori femme fatale karakter, mint motiváció vagy konfliktusforrás, helyét teljes egészében az anyagi javak veszik át. Sőt, még csak a szereplőgárdában is elvétve fedezhetjük fel a szebbik nem képviselőit, Mickey, a vándorcigány bokszbajnok (Brad Pitt) „anutája” és A Ravasz,… drogmámorban deliráló géppuskás Gloriája üdítő kivétel, és persze Sherlock Holmes körül is megfordul Irene Adler (Rachel McAdams). Összességében azonban mégis elmondhatjuk, hogy Guy Ritchie filmjén könnyen találhatna kivetnivalót egy-egy feminista beállítottságú kritikus.
Mindent összevetve, Guy Ritchie-t fölösleges lenne elásni. Sherlock Holmesról még nem derült ki, hogyan ágyazódik be a köztudatba, a kezdeti művek vitathatatlanok, egy-két kevésbé sikerült alkotása pedig minden filmkészítőnek lehet. Nehéz lehet egy olyan világnak alkotni, ahol, ha a formáját hozza az illető, ráfogják, hogy unalmas, önismétlő, ha megpróbál újat mutatni, mindenki a régit sírja vissza. Persze érzék kell ahhoz, hogy saját területein belül tudjon megújulni, de a viszonylag fiatalnak mondható Ritcie tekintetében még bőven van idő erről megbizonyosodni.
Piszkos tizenkettő – nem ám egy tucat
Kitalálós: melyik az a film, amelybe alapanyagként az oroszok adták a bűnözést, a britek a hősiességet, az amerikaiak meg a hátteret? Klasszikusról beszélünk, nagy filmről, igazi moziról.
