Valamikor, de nem épp egy messzi-messzi galaxisban, hanem itt, a planétánkon, amikor még a kvarcóra lélegzetelállító találmánynak számított, a színpadokon Jimi Hendrix cibálta a drótokat és a legnagyobb félelmünket az atomháború jelentette, egyszóval a hatvanas évek végén, a hetvenes évek első felében eleink lélegzetelállítóan jó (és szép) második világháborús filmeket követtek el. Ilyen volt a Kelly hősei, a Halál ötven órája vagy a Piszkos tizenkettő. Meg még kismillió társuk.
Hogy miért pont akkor sikerültek ezek ennyire kiválóan? Először is, bőven akadt rájuk pénz. Az olajválság még alig mutogatta az oroszlánkörmeit, komoly üzletemberek hittek abban, hogy filmbe, zenébe, kultúrába fektetni érdemes és kifizetődő. Mondjuk, az is volt akkoriban. Másfelől az alapanyaguk sem volt akármilyen – első osztályú háborús regények jelentek meg akkortájt. Részint a még vidáman folyó vietnami háború allegóriájaként, részint pedig, mert ugyan az alig huszonéve véget ért második világháborúra még majdnem mindenki emlékezett, a résztvevők többsége még életben volt, de már lejárt egy csomó titkosítás, már lehetett beszélni olyasmikről is, amiket pár évvel korábban eskü terhe alatt volt tilos emlegetni.
A Piszkos tizenkettő alaptörténete is ilyen félhadititok-féligazság, amit azért alaposan megspékeltek a szerző fantáziájával. Ugye arról van szó, miszerint felsőbb hadvezetési célok érdekében összeszednek egy tucat köztörvényes bűnökért halálra ítélt katonát, hogy azok majd a megszállt Franciaországban végezzenek egy rahedli német tábornokkal egy kastélyban.
Az ötlet szovjet eredetű, a többi úgy jött
Mármost az ötlet, szovjet eredetű. Történt ugyanis, hogy mikor a nagy Sztálin elb…alfácánkodta az országának a védelmét – méghozzá több, szoros egymásutánban elkövetett elmebeteg lépés útján – a Vörös Hadseregnek égető szüksége volt katonákra. Emberanyagra. No, de a Nagy Szovjetunióban nem lézengtek széles, ámde facér néptömegek, a tömeges mozgósítás enyhített valamennyit a gondon, de nem bizonyult elégségesnek, Sztálin tehát kegyelmet hirdetett a munkatáborokban raboskodó százezreknek – amennyiben jelentkeznek a frontra.
Mit mondjunk, jelentkeztek. Még a háború, még a Tigris tankok és a lángszórós SS-csapatok is kellemesebb alternatívának tűntek, mint a gulag. Azt persze a derék toborzók nem emlegették, hogy milyen minősíthetetlen fegyverzettel, miféle papírtalpú bakancsokban és mennyire éhezve kell majd a biztos halálba masírozniuk – még mutatóba is alig maradtak életben közülük! – de mindenképpen elmentek a csatába.
Amerikában erről szó sem lehetett. Nem voltak munkatáborok. Britanniának voltak ugyan különleges alakulatai, mi több, gyakran be is vetették őket a megszállt francia területeken, de ezeket az SAS kizárólag önkéntes alapon szervezte. Mondhatjuk tehát, hogy a film alapötlete teljesen szövetséges eredetű, az oroszok adták bele a bűnözést, a britek a hősiességet, az amerikaiak a hátteret. Nem lehetett akármekkora színészi feladat ezeknek a cégéres gazembereknek a megformálása, de sikerült, méghozzá remekül. (Bár nem ezért járt egy évvel később az Oscar-díj.) Csak akkor értékelhetjük kellőképpen, ha végignézzük. Újra és újra, pár évente, amint az RTL Klub ismételgeti. Piszkos, az igaz, tizenkettő, az is igaz, de semmiképpen sem tucatáru. De nem ám.
A piszkos tizenkettő (The dirty dozen)
színes, magyarul beszélő angol-amerikai filmdráma (1967)
• rendezte: Robert Aldrich
• főszereplők: Lee Marvin (John Reisman), Charles Bronson (Joseph Wladislaw), Telly Savalas (Archer Maggott), John Cassavets (Victor Franko), Donald Sutherland (Vernon L. Pinkley).
• legközelebb a tévében: 2010. 01.16. 21.10. RTL Klub
A világ legelső celebjét Újházinak hívták, habár nem magyar volt. Neve, magyar fordításban ennyit tesz. A napokban jól megismerhettük a szélhámos zsenit az M1 jóvoltából, egy nap kétszer is adózhattunk a kultúrának. Hurrá!
