Mándy Iván 1918. december 23-án született Budapesten, és a főváros légköre, hangulata egész életművét meghatározta. Édesapja, Mándy Gyula újságíró, a Népszava és az Esti kurír munkatársa – akinek két verseskötete is megjelent – kedvenc írója, Ivan Turgenyev után nevezte el a fiút, a család egyik barátja azonban felháborodott rajta, hogy hívhatnak Ivánnak egy magyar gyereket, ezért a család ettől kezdve Jancsinak szólította. Hatéves volt, amikor a szülei elváltak, ezt követően apjával maradt, aki igazi nagyvárosi bohémként élt: olcsó szállodákban lakott, kávéházakban, mozikban, futballmeccseken múlatta az idejét – és mindenhová magával vitte a fiát, aki így rengeteg élménnyel, anekdotával lett gazdagabb. Regényeinek hősei rendkívül sokat köszönhetnek az apa különc személyének és világának.
Az iskolát már jóval kevésbé szerette, tizenhat évesen ott is hagyta, sohasem érettségizett le. Már kamaszként is az írás érdekelte elsősorban. Műveinek, irodalmi próbálkozásainak apja volt az első olvasója és kritikusa, 1937-től pedig folyamatosan jelentek meg novellái, elsősorban a Tükör című folyóiratban. 1943-ban debütált első kisregényével, A csőszházzal, melyet szüleinek ajánlott. A világháború idején a Reggeli Magyarországnál volt a sportrovat szerkesztője, bár saját bevallása szerint a futballon kívül – amit rajongásig imádott – semmi más sporthoz nem értett, állása viszont felmentette a frontszolgálat alól. A háború után rövid ideig a Betű, majd a Magyarok folyóiratokban dolgozott, végül az Újhold társszerkesztője lett Pilinszky János, Rába György és Lengyel Balázs mellett. Ebben az időszakban további négy könyve jelent meg, melyek anekdotaszerű, látomásos prózájában Krúdy Gyula és Gelléri Andor Endre hatása figyelhető meg. 1948-ban megkapta a tekintélyes Baumgarten-díjat.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A kommunista hatalomátvételt követően a szocialista realizmus doktrínájával összeegyeztethetetlennek tartott Mándyt letiltották, elhallgattatták, és egészen 1955-ig nem jelenhetett meg újabb írása. Ekkor a Magyar Rádióban dolgozott dramaturgként, a Népművelési Intézet munkatársaként pedig vidéken tartott irodalmi előadásokat – bár innen hamar kirúgták az irodalomról vallott „egyedi” nézetei miatt. Közben a fióknak írt – pontosabban egy nagy bőröndben őrizte írásait –, ekkor született művei, mint a rettegés időszakát megörökítő Fabulya feleségei és az Előadók, társszerzők csak később jelenhettek meg. Mándy törzshelye ebben az időben a Károlyi-kerthez közeli Darling kávézó volt, itt gyűltek össze az irodalmi életből kiszorított írók, költők, köztük Kormos István, Rába György, Lakatos István és Rubin Szilárd. A Fabulya feleségeit „a Darling kulcsregényeként” tartja számon az irodalomtörténet.
A Nagy Imre-féle olvadás időszakában Mándy visszatérhetett az írói pályára, melyet ezt követően teljes idejében űzött, soha többet nem vállalt más állást. Folyamatosan jelentek meg művei, melyek általában a Tisza Kálmán, Mátyás és Teleki tér közötti háromszögben játszódtak, igazi nagyvárosi közegben, az olcsó kocsmák, trafikok, mozik, uszodák, szürke bérházak világában – ezeket a helyszíneket népesítették be a jellegzetes Mándy-hősök, az örök vesztesek, a kisemmizettek, a társadalom peremére szorult egzisztenciák. Az érzelmi sivársággal olyan hősöket állít szembe, akiknek egész lényét átjárja egyetlen érzés: a szerelem vagy épp a foci iránti rajongás. Ez a hőstípus azonban szinte mindig vesztesként kerül ki az erősekkel, gátlástalanokkal, érzelem nélküli emberekkel való konfliktusokból. A rendkívüli személyesség mellett prózájának jellegzetes vonása volt a filmszerű, gyors „vágások” és kifinomult párbeszédek technikája, ami teljesen újszerűnek hatott a magyar regényirodalomban. Műveiben gyakran egymásba játszik a valóság és a fantázia, a múlt és a jelen, és szembeötlő a tárgyak, helyszínek antropomorfizációja, érzékletes megjelenítése.
Két nagy szerelme volt, a futball és a mozi – előbbinek A pálya szélén című regényében állított emléket, melyet Sándor Pál adaptált legendássá vált filmre Régi idők focija címmel, utóbbit, gyerekkorának emlékeit, a némafilmek és a korabeli filmsztárok bűvöletében eltöltött éveket Régi idők mozija című művében idézte meg. Felnőttként is igazi mozirajongó maradt, különösen lelkesedett Jacques Tati és Federico Fellini filmjeiért, minden évben rendszeresen eljárt a magyar Filmszemlére. Önmagát egy interjúban így jellemezte: „egy fiú a térről, egy álmodozó, egy mozirajongó és monomániás fráter, aki megy a maga útján”.
A pályatársak, barátok igazi „megfigyelőként” írták le, aki naphosszat a kávéházakban ült, az embereket figyelte és meglepően csekély érdeklődést mutatott a világ minden olyan része iránt, mely kívül esett életterén és érdeklődési körén. Az anekdota szerint amikor egy magyar íróküldöttség részeként Kölnbe, vagyis a sokak által vágyott nyugatra utazhatott, egyáltalán nem nyűgözte le a német város légköre – elveszetten császkált a nagyvárosi utcákon, míg végre talált egy olcsó kávéházat, ami pont olyan volt, mintha Budapesten lenne. Oda beült, és ugyanazt csinálta, amit odahaza szokott: órákon át nézte a tömeget. Egy másik alkalommal Londonban a pincér tenger gyümölcseivel kínálta, Mándy viszont nem kért a különlegességből, megkérdezte, nem kaphat-e inkább paradicsomlevest.
Az ’50-es évek végétől már állandó és fontos figurája volt a magyar irodalmi életnek, több mint ötvenévesen, 1969-ben megkapta a József Attila-díjat, később több más elismeréssel, Kossuth-díjjal is jutalmazták munkásságát. Ifjúsági íróként is jelentős ismertségre tett szert, 1956 és 1968 között megjelent Csutak-regényei a műfaj klasszikusának számítanak, később a Vera-novellákban egy fiatal lány, a beatnemzedék jellegzetes képviselője jelenik meg központi karakterként.
Személyiségéhez illően magánélete sem volt botrányokkal tarkított: 1950 és ’52 között Somogyi Panni (későbbi, házas nevén Román Panni) volt a barátnője, a ’60-as évek első felében Tóth Judit (később Judit Guillaume) költő. 1966-ban ismerkedett meg dr. Simon Judit fül-orr-gégésznővel, akivel hamarosan össze is házasodtak, és a pár egészen az író haláláig együtt maradt. Mándy szerint „Judit volt a legjobb, ami történt velem az életben”. Felesége békés otthont teremtett az írónak, józsefvárosi otthonukból a ’80-as évek derekán a Batthyányi-örökmécses szomszédságába, az V. kerületi Aulich utcába költöztek.
A rendszerváltás után Mándy a Holmi folyóirat munkatársaként dolgozott, személyiségéhez, örök kívülálló világképéhez híven semmilyen politikai oldalhoz, körhöz nem csatlakozott. Legnagyobb szenvedélye továbbra is a moziba járás maradt: 1995. október 5-én „Bustert látni és meghalni!” felkiáltással ült be némafilmes hőse, Buster Keaton filmjeire a Toldi moziba, majd másnapra virradóan, álmában érte a halál. Kedvenc napján, október 6-án hunyt el: a Batthyányi-örökmécsesnél lévő hangulat, az égő mécsesek és a csend miatt kedvelt annyira ezt a dátumot.
Tegnapi kultbaitünkben a magyar filmművészet meghatározó alakjáról, Makk Károly filmrendezőről emlékeztünk meg.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
