Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mai kattintásvadászat-paródiánkat Gustave Flaubert Bovarynéja ihlette.
Ma lenne 199 éves a Bovaryné és Az érzelmek iskolája szerzője, akit leghíresebb regényéért, melyet ma a modernista próza első jelentős műveként tart számon az irodalomtörténet, bíróság elé állítottak.
Gazdag polgárcsalád gyermekeként született Rouenban, 1821. december 12-én: apja sebészprofesszor, a városi kórház igazgatója volt, anyja egy orvos lánya, vidéki nagypolgárok leszármazottja. Lakásuk a kórház területén volt, így első kézből figyelhette meg az intézmény működését, és ez a tapasztalat egész későbbi világszemléletén nyomot hagyott. Bátyjával ellentétben, aki követte apja hivatását, Gustave-ot gyerekkorától fogva az irodalom érdekelte, középiskolás korában pedig már be is mutatkozhatott szerzőként: 16 éves volt, amikor első műve megjelent a Le Colibri című folyóiratban.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Ekkoriban ismerkedett meg Alfred le Poittevin filozófussal, akinek pesszimista látásmódja jelentős hatást tett rá. Kamaszként reménytelenül szerelmes lett egy nála tizenegy évvel idősebb, férjes asszonyba, Elisa Schlésingerbe, akit egész életében rajongó, plátói szerelemmel tisztelt, de csak harmincöt évvel később vallotta be számára érzelmeit, amikor az asszony megözvegyült. Szülei akaratának megfelelően beiratkozott a párizsi egyetem jogi karára, de a jogászi hivatás iránt sem érzett nagyobb késztetést, mint az orvosi pálya iránt – nem csoda tehát, hogy tanulmányait elhanyagolta, bohém művésztársaságokban múlatta az időt. A párizsi bohéméletnek egy epilepsziás roham vetett véget, emiatt félbehagyta tanulmányait és hazaköltözött a családjához Rouenba. Ekkor már apja beleegyezett, hogy otthon maradjon és a jogi pálya helyett kizárólag irodalommal foglalkozzon.
Két évre rá meghalt az apja, akitől jelentős vagyont örökölt, és így lehetővé vált, hogy végleg az írásnak éljen, és ugyanabban az évben 21 éves húga is elhunyt. A kettős tragédiát követően Flaubert anyjával és húga lányával, akit magához vett, Rouen elővárosába költözött, ahol egész hátralévő életét töltötte. Az örökölt pénzből sokat utazott, szabadidejében sportolt, vívott, úszott, lovagolt, és szenvedélyes sakkjátékosnak számított. Egy párizsi látogatása alkalmával megismerkedett Louis Colet közepes tehetségű költőnővel, aki ugyanazokban az irodalmi körökben mozgott, mint ő. Az ismeretségből szenvedélyes szerelem lett, de nyolc év zaklatott, viharos érzelmektől fűtött kapcsolat után a a románcnak csúnya szakítás lett a vége.
Flaubert részt vett az 1848-as párizsi forradalomban, élményeit – kezdeti lelkesedését, majd csalódását – az Érzelmek iskolája egyik fejezetében örökítette meg. Ebben az időszakban írta meg a Szent Antal megkísértetése című regény első, 500 oldalas változatát. Elbeszélése szerint a mű születésének 18 hónapja volt élete legboldogabb időszaka, de amikor felolvasta a kéziratot barátainak, azok azt tanácsolták, vesse tűzre és szóba se hozza többé. Flaubert nem hagyta annyiban a dolgot, szinte egész életében javította, foltozta a regényt, ami végül 1874-ben jelent meg nyomtatásban. A csalódást hosszú utazással próbálta elfeledni: másfél évig vándorolt a világban, bejárta Egyiptomot, Görögországot, Itáliát és Kis-Ázsiát, és részletes útinaplóban jegyezte le tapasztalatait.
Hazatérve új témát ajánlottak neki: a korabeli bulvárlapok sokat cikkeztek egy Delphine Delamare nevű nőről, aki tizenhét évesen hozzáment egy özvegy tisztiorvoshoz, akit megcsalt, a pénzét szórakozásra költötte és óriási adósságokat halmozott fel, majd önkezével vetett véget életének, ezután pedig a férj belehalt a lelki fájdalmakba. Ez a történet és egyik szobrász barátja feleségének a naplója ihlette az író legfontosabb művét, a Bovarynét. Falubert öt éven keresztül, aprólékos és rendkívül alapos munkával dolgozott a kéziraton, és a regény végül 1857-ben, Vidéki szokások, erkölcsök alcímmel jelent meg a Revue de Paris hasábjain folytatásokban. Flaubert a vidéki Franciaország unalmas polgári világába helyezte a cselekményt, melyben a kalandra vágyó, az unalmas kisvárosi mindennapokkal elégedetlen Emma Bovary házasságtörő viszonyba kezd, hogy megtalálja a boldogságot, de romantikus fantáziáit következetesen meghiúsítja a való élet, így igyekezete kudarcba fullad.
A Bovaryné azonnal botrányt kavart, a szerzőt bíróság elé idézték közerkölcs elleni vétségért. Kifogásolták a hűtlenség explicit leírását és azt, hogy a regényben összemosta a vallásos és erotikus tartalmakat. A bíróság végül felmentette az írót, akinek neve a botránynak köszönhetően azonnal ismert és elismert lett. A Bovaryné sikerét a Karthágóban játszódó történelmi regény, a Szalambó követte, mely zajos sikert aratott, 1870-ben pedig megjelent az Érzelmek iskolája, ami egy fiatal diák, Frédérick Moreau egy idősebb, férjes asszony iránt érzett, soha be nem teljesedő szerelmének történetét meséli el Flaubert ifjúságának korszakában, az 1840-es években.
Ugyan az utókor remekműként ismeri el az Érzelmek iskoláját, a maga korában teljes érdektelenséggel fogadta a közönség, és szintén megbukott Flaubert két színdarabja, A gyengébb nem és A jelölt is. Három mese címmel elbeszéléskötetet adott ki, Bouvard és Pécuchet című regénye pedig vidám, már-már avantgárd és saját kora számára teljességgel emészthetetlen mű, melyben két kispolgár kerül szembe a tudományokkal. Flaubert – Balzaccal ellentétben, aki szinte ontotta magából a regényeket – közismerten lassan és aprólékosan dolgozott, műveit rengetegszer átírta, a tökéletességig csiszolta. Emiatt az egyes művei megjelenése között hosszú évek teltek el, életében összesen öt regényét adták ki. Egyébként nem volt túl jó véleménnyel illusztris pályatársáról, egyik levelében így ír: „Micsoda ember lehetett volna Balzac, ha írni tudott volna!”. Kevesen tudják, hogy a gondosan megmunkált mondatok mestere élvezettel gyűjtötte az újságokban, könyvekben, hivatalos közleményekben, szónoklatokban talált ostoba, rosszul megfogalmazott mondásokat.
Később Flaubert fokozatosan elszegényedett és elmagányosodott: bár számos szerelmi viszonya volt, sohasem házasodott meg és nem alapított családot, közeli barátai sem igazán voltak, inkább csak írótársaival járt össze társaságokba. Maga mellé vette egy korábbi reménytelen szerelme árvaságra jutott fiát, Guy de Maupassant-t, akiben felfedezte a tehetséget, és módszeresen íróvá nevelte. 1875-ben megmaradt kis pénzét unokahúgára és annak örököseire hagyta, hogy megmentse őket az üzleti csődtől. Gustave Flaubert-t 58 éves korában, 1880. május 8-án érte a halál: a fiatal kora óta visszatérő epilepszia végzett vele, a Bouvard és Pécuchet írása közben, íróasztalánál hunyt el.
A Bovaryné több filmes feldolgozást is megért, a szerző szülőhazájában például a lírai realizmus mestere, Jean Renoir készített belőle moziváltozatot 1934-ben. Három évvel később a korszak nagy sztárja, Pola Negri címszereplésével született a regényből film a Német Birodalomban. Hollywoodban Vincente Minnellit ihlette meg a történet, az ő 1949-es filmverziójában Jennifer Jones alakította a hűtlen feleség szerepét. Claude Chabrol 1991-ben készített adaptációt Isabelle Huppert főszereplésével, legutóbb pedig 2014-ben készült filmváltozat a regényből, Mia Wasikowska címszereplésével.
Tegnapi kultbaitünkben az orosz íróról, Alekszandr Szolzsenyicinről emlékeztünk meg.
