Megdöbbentő titkot árult el a profi betörő: így szereli le a házőrző kutyákat

Theodore Herman Albert Dreiser 1871. augusztus 27-én született az Indiana állambeli Terre Haute városban. Apja Németországból kivándorolt szövőmester volt, aki szigorú katolikus elvek szerint élt és nevelte családját. Cseh származású anyja a mennonita szektában nőtt fel, házassága után tért át a katolikus hitre, és a szigorú apával ellentétben Dreiser szerető, csupa szív asszonyként jellemezte édesanyját. A család tizenhárom gyermekéből Theodore volt a tizenkettedik, illetve a kilencedik a tízből, akik életben maradtak. Apja egy gyapjúgyár tulajdonosa volt, azonban két évvel Theodore születése előtt az üzem leégett, ezzel a család anyagilag a padlóra került. A nélkülözésben eltöltött gyerekkor mellett a szigorú katolikus neveltetés is hozzátett a későbbi író labilis személyiségéhez és ahhoz is, hogy felnőttként a katolicizmus és a vallások ellen fordult.

Nem fejezte be a középiskolát, tizenöt évesen Chicagóba költözött és dolgozni kezdett. Később a család egyik barátjának segítségével mégis bejutott az Indianai Egyetemre. Egy év után otthagyta a tanulmányait, inkább önmagát művelte. Sokat olvasott – az irodalom mellett a természet- és társadalomtudományok is érdekelték. Nagy hatással volt rá Charles Darwin, a filozófus Herbert Spencer és a brit biológus, Thomas Henry Huxley. Úgy látta – és ez a gondolatiság egész életművében megmaradt –, hogy a társadalomban az embert rajta kívül álló, általa irányíthatatlan erők befolyásolják, melyek gyakran megrontják és a rossz útra térítik, pedig alapvetően jónak született. Kedvenc írói közé tartozott Honoré de Balzac és Thomas Hardy, akiknek realista prózája leleplezte koruk társadalmi visszásságait. Tizenkét évvel idősebb bátyja, Paul, aki sikeres dalszövegíró volt, biztatta őt, hogy próbálkozzon meg az újságírással.

Néhány év fizikai munka után sikerült újságíróként elhelyezkednie. Az északi part városaiban, Chicagóban, az ohiói Toledóban, Pittsburghben, New Yorkban dolgozott különböző lapok munkatársaként. A napilapok mellett magazinokba is írt kulturális témákban, híres írókkal és közéleti személyiségekkel készített interjúkat. 1898-ban feleségül vette Sarah Osborn White tanítónőt, a férfi folyamatos hűtlensége miatt azonban hamar tönkrement a kapcsolat. Tizenegy év együttélés után a pár különvált, de hivatalosan sohasem váltak el egymástól. Dreiser egyik újságíró kollégája biztatására kezdett dolgozni első regényén, melyet saját nővére, Emma sanyarú története inspirált. Az 1900-ban megjelent Carrie drágám egy vidékről Chicagóba menekült lány története, aki gazdag férfiak, nagyvárosi bűnözők eltartottja lesz. A kiadó nehezen egyezett bele a regény publikálásába – a legnagyobb gondjuk azzal volt, hogy a szerző a történetben nem ítéli el az erkölcsileg bukott nő figuráját –, végül botránytól tartva mélyen hallgattak a megjelenésről, semmilyen módon nem reklámozták a könyvet. A Carrie drágám így teljesen ismeretlen maradt, alig ötszáz példány fogyott belőle.

Dreisert a bukás alaposan megviselte. Gyorsan belekezdett következő regénye, a Jennie Gerhardt megírásába – melynek történetét ismét saját családjából merítette és ismét egy lecsúszott lányról szólt –, azonban öt hónap és negyven fejezet megírása után elhatalmasodott rajta a depresszió, és az öngyilkosságot fontolgatta. Bátyja segített neki helyrerázódni, beíratta egy elmeszanatóriumba gyógykezelésre. Ezután hosszú évekig nem próbálkozott a regényírással, helyette egy női magazinnál dolgozott szerkesztőként. 1910-ben kirúgták állásából, miután flörtölni kezdett a főnöke lányával. Ekkor – tisztelője, a híres irodalomkritikus, H. L. Mecken rábeszélésére – úgy döntött, befejezi második regényét. A Jennie Gerhardt szintén rögös utat járt meg, mire a cenzúrán átverekedve sikerült kiadatni.

Ezután Dreiser nagyszabású regénytrilógia megírásába fogott, mely egy gazdag iparmágnás, Charles Yerkes felemelkedéséről és üzelmeiről szól. Az első két kötetet (A pénz királya (1914) és a Titán (1915) sikerült kiadnia, a harmadik rész (A sztoikus) csak az 1940-es években, posztumusz jelent meg. Az önéletrajzi ihletésű A zseniális ember (1915) egy festőről szól, aki képtelen úrrá lenni szexuális vágyain, szenvedélyén. A regényből a megjelenését követő néhány hónapban nyolcezer példányt adtak el, azonban miután sokan obszcénnak bélyegezték, a kiadó inkább visszahívta a boltokból. Csak kilenc évvel később jelenhetett meg újra egy másik, jóval bátrabb kiadó gondozásában – ekkor alig néhány hét leforgása alatt negyvenezer példány fogyott a botránykönyvből. Időközben Dreisernek két novelláskötete és két verseskötete is megjelent, és drámákat is írt.

1919-ben megismerkedett másod-unokatestvérével, Helen Patges Richardsonnal. A színésznői ambíciókat dédelgető szép, fiatal lánnyal azonnal egymásba szerettek és Los Angelesbe költöztek, ahol Dreiser hollywoodi forgatókönyvek írásával próbálkozott, kevés sikerrel. A szenvedélyes, viharos kapcsolat túlélte a folyamatos veszekedéseket és az író hűtlenkedéseit is – a pár huszonöt éven keresztül, egészen Dreiser haláláig kitartott egymás mellett.

1925-ben jelent meg Dreiser leghíresebb és legnagyobb hatású regénye, az Amerikai tragédia. Az író egy, a bulvársajtó által felkapott valós bűneset nyomán találta ki a mű cselekményét. A társadalmi drámaként és krimiként egyaránt olvasható regény hőse egy szegénysorból, vallási fanatikus családból származó fiatalember, Clyde Griffiths, aki vagyonos rokonai révén próbál feljebb emelkedni a társadalmi ranglétrán. Miután szeretője, egy munkáslány teherbe esik tőle, a fiú végső kétségbeesésében gyilkosságra szánja el magát. A regény végre elhozta szerzőjének azt a kritikai elismerést és közönségsikert, amire régóta vágyott. A ’20-as évek ikonikus műve lett, melyet a haladó társadalmi mozgalmak az amerikai társadalom igazságosságait leleplező vádiratként lobogtattak. Néhány évvel később a Svéd Királyi Akadémia az irodalmi Nobel-díj várományosai között emlegette Dreisert, de végül inkább honfitársát, Sinclair Lewist tüntették ki a rangos elismeréssel. Dreiser és a szintén társadalmi témákkal foglalkozó Lewis között egyébként nem volt épp felhőtlen a viszony: hősünk egy partin felpofozta pályatársát, miután Lewis azzal vádolta őt, hogy egyik könyvében tőle plagizált.

Dreiser prózájában a naturalizmus irányzatát vitte tovább – a 19. század második felében Franciaországban népszerű irányzat alkotói (köztük Émile Zola és Guy de Maupassant) a társadalmi jelenségek aprólékos és szenvtelen, már-már természettudományos alaposságú megfigyelését és visszaadását tűzték ki céljuknak. A naturalizmus egyik fő vonása – mely Dreiser műveire is jellemző –, hogy a szerző nem egyéni, lélektani, hanem társadalmi vonatkozásban vizsgálja hőseinek tetteit, motivációit. A karakterek társadalmilag determináltak, sorsukat nem saját maguk, hanem az a közeg irányítja, melybe akaratuktól függetlenül beleszülettek vagy belevetődtek. Az esszenciális dreiseri hősök – mint Clyde Griffiths – alapvetően ártatlan, jólelkű figurák, akiket a körülmények tesznek tönkre és sodornak a pusztulásba.

A ’20-as évek második felétől Dreiser jobbára felhagyott a prózaírással, inkább a politikai újságírás és aktivizmus felé fordult. Önmagát „radikális amerikainak” tartotta, aki síkra szállt a szólásszabadság mellett, az elnyomottak, a társadalmilag kirekesztettek és mindazon csoportok – anarchisták, szocialisták – jogaiért, akik kritizálták az amerikai kapitalizmust. 1927-ben az októberi forradalom tizedik évfordulójának alkalmából a szovjet kormány meghívta őt az országba. Dreiser vegyes benyomásokat szerzett a sztálini Szovjetunióban tett látogatása során, melyekről a következő évben Így látja Dreiser Oroszországot című könyvében számolt be. A saját hazájában tapasztalt viszonyokkal sem volt kevésbé kritikus. Kemény szavakkal bírálta a gazdasági világválság által megtépázott Amerikát A dollár uralma alatt címmel kiadott szociográfiájában, melyben radikális gazdasági és társadalmi reformokat javasolt. 1931-ben Hajnal címmel megírta önéletrajzi visszaemlékezéseit, a könyv az Amerikába bevándorolt európaiak jellegzetes sorstörténetét meséli el.

A ’30-as évek végén Dreiser ismét Hollywoodba költözött, ezúttal azt tervezte, hogy eladja a filmstúdióknak regényei megfilmesítési jogait, de ismételten kudarcot vallott az Álomgyárban. Amerikát érdemes megmenteni címmel tiltakozó kiáltványt írt az ország a második világháborúba való belépése ellen. Élete utolsó éveiben az Amerikai Kommunista Párt tagja lett. Hosszú idő után újra regény megírásába fogott: egy amerikai kvéker család történetét dolgozta fel The Bulwark című művében, mely végül csak a halála után jelenhetett meg nyomtatásban. 1944-ben megkapta az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia Jutalomdíját. (Ex)felesége halálával több mint húszévnyi kapcsolat után végre oltár elé vezethette szerelmét, Helent. A házasság azonban csupán egy évig tartott, mert az író 1945. december 28-án, 74 éves korában elhunyt hollywoodi otthonában.

Theodore Dreisert sokan a 20. századi amerikai irodalom meghatározó alakjának tekintik, akinek munkássága számtalan későbbi szerző műveire volt hatással. Ugyanakkor többen bírálják regényeit dagályos stílusa miatt – kritikusai azt hányják az író szemére, hogy túlságosan elveszik a részletekben, rengeteg mindent próbál egyetlen könyvbe belesűríteni. Woody Allen – akinek Match Point című 2005-ös filmjét kétségtelenül az Amerikai tragédia inspirálta – egyik novellájában a betörő úgy kábítja el a kutyákat, hogy altatót kever össze Dreiser-regényekkel fele-fele arányban.

Az 1920-as évek végén az USA-ban tartózkodó szovjet rendezőzseni, Szergej Eizenstein akarta filmre vinni az Amerikai tragédiát, a finanszírozásba Charlie Chaplint is be akarta vonni, a tervből azonban semmi sem lett. Végül az osztrák Josef von Sternberg készíthette el a hollywoodi filmadaptációt 1931-ben. A produkció annyira nem nyerte el Dreiser tetszését, hogy beperelte a gyártó Paramountot. A per hatására a stúdiónak vissza kellett tennie a filmbe olyan, előzőleg kivágott részeket, melyek a cselekményt közelebb hozták a regényhez. A két évvel későbbi Jennie Gerhardtot ellenben annyira jól fogadta a szerző, hogy ezúttal köszönőlevelet küldött a Paramount vezetőségének, melyben dicsérte áldozatos munkájukat. Máig a legismertebb Dreiser-filmadaptációnak számít az Amerikai tragédia második, 1951-es feldolgozása – Egy hely a nap alatt –, melynek főszerepeit Montgomery Clift és Elizabeth Taylor játsszák.

Az alkotás sikere nyomán a következő évben Dreiser elfeledett regényét, a Carrie drágámat is megfilmesítették, Laurence Olivier és Jennifer Jones főszereplésével. A filmváltozat sikere nyomán fedezte fel a közönség – fél évszázad késéssel – a szerző első, hányattatott sorsú könyvét. Az Amerikai tragédiát később Csehszlovákiában és a Szovjetunióban (azon belül Litvániában) is adaptálták tévésorozat formájában. Színdarabként az 1920-as évek vége óta játsszák világszerte (Magyarországon is több bemutatót megért), 2005-ben pedig még operát is írt belőle az amerikai Tobias Picker és Gene Scheer.

Tegnapi kultbaitünkben a francia költőről Guillaume Apollinaire-ről írtunk.