Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„A fogyasztói társadalom egyik nagy vívmánya, hogy elhiteti velünk, a boldogságnak az a záloga, hogy elég pénzed van.” Tari Annamáriával és Horváth Gergellyel arról beszélgettünk, hogyan lehet együtt élni valakivel, aki lelkileg mélyponton van, és például miért jó egy pesszimista embernek rengeteg programot kitalálni.
Olyan negatívan látod a világot – mondják egymásnak az emberek. Mit jelent az, ha valaki negatív. Ugyanaz, mint a pesszimista?
Tari Annamária: Látszólag a két érzelmi állapot nagyon hasonló, mert mindkét esetben mintha sötétszürke szemüveg lenne az orrán valakinek, mindent örömtelennek és kilátástalannak él meg. Amivel keverni lehet, az a depresszió, aminek meghatározott klinikai tünetei vannak, míg a negativizmus/pesszimizmus inkább olyan személyiségjellemző, ami Micimackó Füles barátjának működésére hasonlít.
„A nekem semmi nem sikerül”, „mindegy, úgyse fog menni, mert mindent eltolok”, „az ki van zárva...” érzések jellemzik ezt az állapotot. Az öngerjesztő kör pedig valóban működésbe lép, mert negatívan hozzáállni a dolgokhoz pszichológiailag azt jelenti, hogy nem fektetek be kellő pszichés energiát és nem mozgósítok magamban annyi erőfeszítést, hogy pozitív élményeim és sikereim legyenek.
Tari Annamária
Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus. Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. A facebookon is.
Mindenkivel előfordul, hogy úgy érzi, neki pillanatnyilag semmi sem sikerül. Mik a jelek arra, hogy ez az állapot tartós?
TA: Persze, mindegyikünkkel történhet olyan dolog, egy rossz jegy, egy nagy veszekedés, szakítások, utóvizsgák stb., amikor beborul az ég, és nem lehet azonnal nevetgélni, hogy „semmi baj, minden oké és nem számít”. Ezek a kis krízisek és rossz hangulatok azonban viszonylag hamar oldódnak és megoldásuk is születik.
Aki viszont állandóan pesszimista, azzal nem tud olyan dolog történni az életben, amit pozitívan látna és soha nincs olyan érzése, hogy a dolgok egyszer jóra fordulnak körülötte.
Ez valójában folytonosan ronthatja a hangulatát és életkedvét, úgy érezheti, hogy nem is szereti senki, nem fontos senkinek. Ettől az élet örömtelenebb. Könnyen elmagányosodhat így valaki, mert senki nem szereti, ha valakit állandóan meg kell „menteni”, vigasztalni, erőt adni neki.
Hogyan születik a pesszimista ember ?
Tari Annamária: Senki nem születik negatív érzelmekkel. A személyiségfejlődés során a szülői kapcsolatok, a barátok, a fontos intézmények (bölcsöde, óvoda, iskola, stb.) mind formáló tényezők. Nagyon fontos tehát, hogy a korai anya-gyerek kapcsolat és a családi érzelmi kötelékek milyen erősek, biztonságosak és pozitívak. Ha egy fiatal anya pl. megijed és bizonytalanná válik, ha a kisbabája sírós és nyűgös, akkor van esély rá, hogy miután állandóan aggodalmasan szemléli és így fordul hozzá, a gyereknek később ez lesz a megszokott érzelmi környezet. Tehát elfogadja és ebben nő fel, hogy a problémákat aggodalom és szorongás kíséri, nem pedig nyugodt és pozitív hozzáállás.
Biztosan láttatok már ovis gyerekeket a játszótéren…Van, aki bátran felmászik a mászókára, pedig eléggé fél, és ha lepottyant, derűs arccal újrakezdi, de olyan kisgyereket is láthatunk, aki egyszer tottyan csak le, mert a mamája odarohan, vigasztalja, és többé nem engedi kísérletezgetni őt. Elmeséli a gyerekének, hogy a mászóka nagyon veszélyes dolog, nem is olyan jó játék és a homokozó felé terelgeti. Ez utóbbi kisgyerek nem a bátorságot és kísérletezgetést, az újrapróbálkozást és a kitartást tanulja meg az életben, hanem a feladást. Az évek során ez az érzés viszont egyre erőteljesebb lehet, és sok területen jelentkezik.
N éhány állításban magamra ismertem, a kamaszkorom egy része hasonló, negatív öngerjesztéssel telt. Gergő, neked okozott már nehézséget az, hogy bizonyos helyzetekben optimista légy?
Horváth Gergely: Az optimizmus sosem, de a tettekre váltás igen - többször is. Felteszem, ez inkább depresszió lehetett. A társkapcsolati negativizmusban azonban nehezebb optimistának maradni, leginkább azért, mert általában nem lehet jót mondani, minden rossz lesz. Az a lényeg, hogy a változás elutasítható legyen.
TA: Egy párkapcsolatban az egyik legnehezebb formáció, ha egy alapvetően optimista, életvidám ember van együtt egy negatív karakterrel.
HG: Aki negatív emberrel él együtt, az olyan, mintha folyamatosan ezres közellátó szemüveget hordana. Nem lehet vele boldogan élni.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
Hogyan vonzza be egymást a pesszimista és az optimista? Mit keresnek egymásban?
TA: Sok esetben a "majd én megváltoztatom őt" elv működik, ez főleg nőkre jellemző. Az életvidám nem gondolja végig társának érzelmi működését, vagyis pontosabban annak a mélységét. Nincs bevonzás, mert kapcsolatok a tudattalan választás alapján köttetnek, vagyis ilyenkor az életvidám menteni akar, a pesszimista meg sokszor passzív agresszióval kapaszkodni valakibe.
HG: Aztán az lesz a fő kérdés, hogy az életvidám tud-e olyan mélyre merülni, ahol a társa van, veszteségek nélkül. Az egyszemélyes mentőakciók, a terézanyuzások és terézapuzások gyakran önveszélyessé válnak.
Hogyan lesz valakiből terézanyu?
HG: Ha a terézezést a popkulturális értelmében vesszük, mint például Jay McInerney és Rácz Zsuzsa írásai, akkor azt hiszem, úgy működik, hogy a magunk megváltatlan életét próbáljuk magunk által gründolt szamaritánus cselekedetekkel felülírni. Gyanakszom, hogy ez a felülírás nem tusolhatja el a mély, az életünket mételyező problémáinkat, de könnyen lehetséges, hogy a terézezés segít helyes utakat találni önmagunkhoz. És ez már lehet a névadó Teréz-anya nevével fémjelzett jelenség is, hiszen a szeretetteli mások felé fordulás mindig, minden esetben nyitottabbá tesz.
Annamari, mit gondolsz erről a kijelentésről: a terézezés segíthet helyes utakat találni önmagunkhoz?
TA: Ez valójában nem más, mint a mások segítése feletti "nárcisztikus haszon" - ha lehetek szakmai kicsit. Szóval a mások életének rendbehozatala, személyiségproblémáin való segítés természetesen jár együtt olyan belső jó érzésekkel, amik az "én nem ilyen vagyok", "én segítek, és nem rajtam kell segíteni".
Csak a magánéletben nem lehetünk egymás terapeutái, vagyis csak mérsékelt az a lehetőség, amivel nagy változásokat lehet előidézni. Manapság szerintem nagyon sok pár van olyan élethelyzetben, amikor az esetleg korábban nem is érzékelt negativizmus fellángol, mert problémák és bajok vannak, állásvesztés, egzisztenciális bizonytalanságok. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a felszínen addig nem észrevehető negatív érzelmek felerősödnek, belobbannak, és az egyik fél egyszer csak azt érzi, hogy a kapcsolaton akkora tehetetlenség uralkodik, amit már nem bír a szokásos módon megemelni. Akkor kell nagyon odafigyelni, mert könnyen rossz vágányra áll a kapcsolat. Amikor például egy férfi elveszti a kereseti forrását, vagy csak kevesebbet keres, akkor a nő szembetalálhatja magát azzal az érzelmi helyzettel, hogy jóval passzívabb és pesszimistább párja a jövőt illetően, mint ő.
Azt hiszem, ebben a teljesítményközpontú világban ez könnyen előfordulhat. A nő mit tehet ilyen helyzetben?
TA: Amikor gondok vannak, akkor inkább prózai módon kell őket szemlélni, a maguk keretein belül, ahelyett, hogy felnagyítva az egész életre vonatkozó, gigantikus tragédiát gyártunk. Egy állás elvesztése vagy akár a tartós egzisztenciális nehézség tényleg komoly probléma, de nem írhatja felül a pozitív érzéseket. Ez a fogyasztói társadalom egyik nagy vívmánya, hogy elhiteti velünk, a boldogságnak az a záloga, hogy elég pénzed van. Egy párkapcsolat is akkor működik jól, ha a két fél tisztában van egyéb értékeivel, és eszerint éli az életét.
Én általában azt látom, hogy a negatív hozzáállás még inkább felszorozza a gondok méretét: ennek az érzelmi attitűdnek pont ez a lényege. A pesszimista ember minden megjelenő gondban csak egy újabb adalékot lát, miszerint "na ugye, hogy nem megy semmi". Akinek ilyen szemléletű a párja, gyakran hiába harcol a szokásos mondatokkal: „ne gondolj ilyeneket, látod majd minden rendbe jön”, mert minden ilyen akcióra elutasítás a válasz. A jó kérdés ilyenkor: (bár valóban pszichoterápiás), hogy miért áll érdekében az illetőnek ezt a negatív érzelmet fenntartani?
HG: A teljesítményközpontú világhoz: Pál apostol inti a hívőket, hogy ne legyenek versengők. Nem véletlenül; hiszen ebben a világban a teljesítés reflexe hajt előre, amely azt sugallja, hogy a személyes teljesítmény minden siker kulcsa. Úgy vélem, hogy helyes világszemélet nélkül nincs helyes önismeret. A helyes világszemlélethez pedig szerintem elválaszthatatlanul hozzá tartozik az Istenhez való viszonyunk, mert az ember saját spirituális dimenziói nélkül csonka. Isten ismeretében viszont kiderül, hogy a minket alapjáraton mozgató érzelmi és értelmi, sőt, érzéki reflexek általában tévutak - és így derül ki az is, hogy a versengés nélkül való élet sokkal közelebb visz másokhoz, és önmagunkhoz.
TA: Ebben igazad van, csak egy versengő világban elég nehéz nem versengeni. Vagyis komoly önismeret és jól működő önbizalom kell ahhoz, hogy valaki ne féljen attól, hogy majd "mindenki a pályán fut, én meg kintről nézegetem őket"
Csinálj programot!
Tari Annamária: Amikor izgalmas és pörgő életű embereket látunk, tudnunk kell, hogy ugyan nem tudatosan, de ők sokat tesznek azért, hogy mindez így legyen. Ide tartozik, hogy nem mondják le a programokat futó rossz hangulat vagy kedvetlenség miatt, akkor is meglátogatják barátaikat, ha a nincs elsöprő kedvük ehhez, mert tudják, hogy fontosak az emberi kapcsolatok és a kölcsönösség működtetése elsőrangú. Egy izgalmas élet nem olyan, mint egy telezsúfolt programfüzet, inkább hasonlít egy cselekményes filmre, amiben a szereplőkkel mindenféle történik. De ehhez aktivitás kell az érzelmekben is.
Hogyan érhetjük el, hogy egy pesszimista ember képes legyen változtatni a hozzáállásán?
TA: A „szedd össze magad és nem legyél már ilyen” mondatok nem túl jók, mert egyrészt már indulatok vannak benne, másrészt a lényeget hagyják ki. Aki negatívan szemléli a világot, nem tudatosan és szándékosan teszi ezt, tudattalanul működik így és ő is eléggé szenved tőle. Nem képes tehát arra, hogy összeszedje magát és vigyorogni kezdjen, mint aki eddig csak viccelt és most abbahagyja ezt a viselkedést.
A „legalább próbáld meg” már sokkal jobb kérés, mert benne van a helyzet elfogadása. Érdemes beszélgetni arról, hogy ő mit gondol magáról, mikor érzi magát a legrosszabbul, és mit tehet ő maga. De elmondhatjuk, hogy megmenteni senkit nem lehet, aki nem hagyja magát.
