Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A magyar tinédzserek is a szükségesnél jóval kevesebb időt töltenek családi körben, 10-15% még hétvégén sincs együtt szüleivel. Tari Annamáriával és Horváth Gergellyel a családok széthullásáról beszélgettünk, és elhangzott például az a vélemény, amelyik szerint az internet is hozzájárult ahhoz, hogy a generációk eltávolodjanak egymástól.
A sajtó gyakran foglalkozik azzal a témával, hogy hazánkban a gyermekvállalás aránya a legalacsonyabbak közé tartozik Európában, a család szerepének változásai már kevesebbszer vetődnek fel. Ha a hagyományos funkciókból indulunk ki, talán jobban látható, mi az, ami változik. Szóval mit is jelent az, hogy család?
Tari Annamária: Amikor két ember úgy dönt, családot alapít, új entitást hoznak létre, kettejük egésze már más érzelmi minőséget és működést jelent. Kialakul egy immár közös tudattalan forgatókönyv, melyben az élet érzelmi szabályozása, a közlések minősége, a konfliktusmegoldások módja szerepel. Ezek olyan scriptek - hasonlóan egy valódi színdarabhoz -, melyek szerepeket tartalmaznak. Ez teszi lehetővé, hogy közös szokások, családi ceremóniák alakuljanak, az idők során családi mítoszok és legendák formálódjanak, amik aztán tovább konzerválják a már kialakult szerepeket.
Általában minden családtag szavak nélkül is tudja, mi a teendő, ha valaki fáradt és ingerlékeny, ki mit és milyen hangsúllyal mondhat, mit lehet tenni és mit nem, mennyi ideig kell tolerálni ezt az állapotot, sőt sokszor azt is, mit kell majd elviselni. Ez egy közös tudás a családban, ahogyan mindenki tudattalan érdeke ezen sémák betartása is, mert a hirtelen változtatás érzelmi konfliktusok megjelenéséhez vezethet. Indulatokat válthat ki egyszerű szituációkban is, ha egyikük „nem tartja be” a szabályokat, tehát pl. zenét bömböltet, mikor a közös elvárás a csend lenne.
Minél bonyolultabb érzelmekkel jellemezhető egy élethelyzet, annál inkább várható, hogy a tagok egy része erőteljesen fog ragaszkodni a hagyományokhoz, vagyis nem áll szándékában rugalmasan reagálni. Ez az ún. homeosztázisra való törekvés egy családi rendszerben, mely azt jelenti, hogy a megszokott egyensúly fenntartása mindig elsődleges cél, még abban az esetben is, ha az már nem kielégítő, vagy akár káros, patológiás egy vagy több tagra nézve.
Akkor működik jól egy család, ha ezt az egyensúlyt fent tudják tartani?
TA: Igen, az lenne a jó működés, amikor a család az optimális egyensúlyt képes fenntartani de úgy, hogy egyik tag sem sérül vagy érzi azt, hogy a háttérbe nyomták. Szerintem ennek manapság vannak nehézségei, mert a kommunikáció (internet és a fejlődés) jobban távolítja egymástól a generációkat (különösen a tanult családokban), mint régebben. Mert vidéken, kis falvakban azért a hagyományok, az idősek tisztelete és tudásának átadása még mindig inkább érték.
Úgy értetted az előbb, hogy az internet feldúlja a hagyományos családmodellt?
TA: Nem, csak megváltoztat dolgokat. Régebben az unoka élete nem volt annyira más és olyan "távoli", mint most. Ha kicsit sziruposan fogalmazunk, akkor a fiatal generáció egy másik világban (is) kénytelen helytállni, amiben már mások az értékek. Egy nagyi nyilván szeretne látni egy elégedett unokát, akinek van munkája, vagy tanul, rendes ember és időben házasodik, megy férjhez. Most meg azt látják, hogy az unoka hajtja magát, nem biztos, hogy van munkája, olykor inog a párkapcsolata.
A mai szülők/nagyszülők (45-75 éves korosztály) két nagyobb szociológiai csoportba oszthatók. Az idősebbek, a Baby boomerek, ők azok, akik a II. világháború utáni évtizedekben születtek. Jellemző rájuk a rend és a fegyelem, mások tisztelete. Fontos számukra a közösség, a vallás, a közeg, melyben élnek. A család fenntartása komoly cél, ebben az időben még a válások száma is jóval kevesebb volt.
A jelmondatuk lehetne: „sikeres legyen, amit tettem”.
Az X generáció (a 60-as, 70-es évek szülöttei) már jóval egocentrikusabbak. A saját életükért aggódnak, és nem annyira a közösségi célok mozgatják őket. A folyamatosan növekvő emberi kapcsolatok sűrűjében olykor eltévednek, a legfőbb érték már nem a megtartás, hanem a váltás. A családi vallási ceremóniákat lassan kiszorítja a tévé és a zene.
Az ő jelmondatuk: „legyek sikeres”.
HG: Az előbbi kérdésre visszatérve ami feldúl, az inkább a család szerepébe vetett hit erodálása, az internet inkább lehetővé és nyilvánvalóvá tette, hogy kevés az olyan tudás, amit egy generáció tovább örökíthet érvénnyel. Például édesapám még tanítgatott autót szerelni, de az új-generációs szériagyártásban már a gyártó bünteti a privát szerelést, sőt, egész blokkokat alakít hozzáférhetetlenné a kocsikban, szóval a dolgok "megszerelhetőségének" tudása avul. Marad az időtálló értékek őrzése és közvetítése, már ha van ilyen a családban. Ha nincs, nehezebb az út.
A mikor a gyereknevelésről gondolkodsz, akkor foglalkoztat az a kérdés, hogy vannak-e időtálló értékek?
HG: Csak ezt szoktam boncolgatni, mert egyébként mihez képest nevelem a gyerekem! Van egy barátom, ő arra nevelte már épp nagykorú fiát, hogy az mindig nyitottan reagáljon a változásokra, mert az élet folyamatos változás, és az idejét múlt hagyományok, megszokások értelmetlenül megkötik az érvényesülést. Mérje meg, mi a hasznos, azt tartsa meg és úgy menjen tovább. Én másképp látom a világot, szerintem a trendek és divatok örök bizonytalanságot hoznak az életünkbe, ebben éltem sokáig én is, amíg rájöttem, hogy azt keressem, ami tart, ami örök, így találtam rá a Bibliára, és azóta rendeződött a mihez képest, többnyire tisztán látom, milyen erők munkálkodnak az életünkben. Ez bizonyítottan működik az életemben, így megpróbálom átadni a családomnak is.
TA: Ma, ha nincs szeretet egy családban, akkor a türelmetlenség-értetlenség-indulatok triászában él egy család, és nem tartja értéknek, hogy megtanulható a nagyitól a habos süti kézzel felvert habbal, mert már ott a mixer, és egyébként meg kinek van ideje sütni. A romantikus visszanyúlás nagyanyáink korába azért jelez olyan törekvéseket szerintem, amiben érződik, hogy vágyunk arra az életre, amit köréjük képzelünk, hogy nekik még mindenre volt idejük és nyugodtak voltak.
Ha a trendek bizonytalanságot hoznak, akkor hogyan éljék túl a családok a trendek változását?
TA: A trendek változásában én (hasonlóan a többi kollégámhoz) azt találom aggasztónak, hogy az "érzelmi idő" csökken, vagyis az egymásra fordított valódi figyelem és elfogadás sérül. A családtagok kevéssé figyelnek egymásra, a kérdéseik praktikusak és nem érzelmi indíttatásúak, miközben majdnem állandóan jelen van a vágy a szavak mögött: „csak ne történjen semmi, nyugalomra van szükségem”. Ez a légkör általában a gyerekeket, tekintet nélkül életkorra, iskolázottságra és anyagi viszonyaikra, távolítja a családi rendszertől, a kiüresedett kommunikáció őket is frusztrációval tölti el, és viszonylag rövid időn belül leszoknak arról, hogy beszélgetési igényük legyen, órákat, hétvégéket töltenek el a szobáikban egyedül.
A szülők életformájában ez a családi rituálé jól illeszkedő panellé válik, mindenki megszokja, hogy a „gyerek már megint eltűnik”. Egy Dunántúli kutatás adatai szerint, a magyar tinédzserek is a szükségesnél jóval kevesebb időt töltenek családi körben, 10-15% még hétvégén sincs együtt szüleivel.
Az emberi kapcsolatok elemzésekor tudnunk kell, hogy minden résztvevőnek felelőssége van a dramaturgia alakulásában. A családi forgatókönyvekben a szülők, mint valódi „tekintélyszemélyek” meghatározó alakítói ennek, hiszen a gyerek már abba a kapcsolati térbe érkezik, amit hajdanán a pár kialakított.
Szomorú, hogy a nyugalom utáni vágy azt jelenti, hogy bárcsak semmi ne történne.
TA: De érthető a fogyasztói társadalomban. A családokban a felnőttek hajszoltak és szeretnének persze jó dolgokat nyújtani egymásnak, csak aztán ez beolvad az esti rutinba, ahol a legjobb dolog, ha szól a tévé és nem derülnek ki problémás dolgok. Csak ez egy csapda is, mert így alakítja ki a család a "szőnyeg alá seprés" közös hadműveletét. Ebben ma egy nagyi szerintem olykor tétován áll, mert nem biztos, hogy érti, miért fáradt mindenki állandóan, milyen ez a mai élet, amiben ennyire nincsenek örömök. És még akkor is ezt gondolhatja, ha ő egyébként a saját életében "világégéseket" látott.
HG: Amit Annamari felvázol, nagyon brutális jövőt jósló kép. Pláne igaz ez akkor, ha a nagyik "tekintélyszemélyisége" is erősen változóban van. Gondoljunk bele, hogy az X-ek szüleinél a válás mindennapos, vagyis a gyerekeik gyerekei, az unokák már nem feltétlen látják a szülői és nagyszülői házasságot működésben. Széthullva annál inkább.
Ráadásul az én környezetemben a nők már inkább harmincasként, sőt majdnem-negyvenesként szülnek, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló nagyik már tíz-tizenöt évvel idősebbek, amikor unokáikat nevelik, ami azt jelentik, hogy a szülők és a nagszülők is egyre kevesebbet bírnak. És az már tényleg nem a régi időket idézi, hogy a nagyik nyugdíj mellett dolgozzanak, mert egyébként nem, vagy alig élnek meg. Mindez odáig vezet, hogy a családon belüli erőterek még tovább gyengülnek, hiszen a nagyszülők még kevesebbet tudnak besegíteni.
TA: Nem gondolom, hogy mindenki tud egy "álomcsaládot" alakítani maga köré, mert az a legjobban a filmforgatókönyvíróknak megy. Az viszont mindenkinek a rendelkezésére áll, hogy lehetőségeihez képest adjon érzelmeket és időt azoknak az embereknek, akikkel egy közösséget alkot. Az "értsél meg" elvárás teljesen jogos, vagyis a legjobban nyilván a szeretteinktől várjuk el, hogy hagyjon minket békén. De ez a jelenség egyben tényleg veszélyes is, mert kioltja a családi valódi kommunikációt.
HG: A legfontosabb azt megtanulnunk (mert tapasztalatom szerint ezt a jó minta nélkül élő magunkfajtáknak inkább tudatosan tanulniuk kell), hogyan vezessük elő harag, sértettség és indulat nélkül mindazokat a bántalmakat, amelyeket elszenvedtünk. Ha egy párkapcsolatban elnémulunk vagy rosszul kommunikálunk (úgy, hogy a másik azt támadásnak veszi), akkor könnyen, nagyon könnyen az utánunk jövő generációknak mutatunk rossz példát. Lehet, hogy igazságtalan, de nekünk magunknak kell elvarrni a generációsan örökített káros mintákat is.
