Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Kedves Bea!
A cikket olvasva szégyen ide, szégyen oda, magamra ismertem.
28 éves, dolgozó, gyermekét egyedül nevelő anya vagyok. A fiam most volt 5 éves, és sokat betegeskedik. Asztmás és allergiás egyszerre, emiatt »szezonban«, ősztől tavaszig biztos, hogy meglátogat minket a tüdőgyulladás, a hörgőgyulladás, a torokgyulladás és sorolhatnám még. Így sajnos elég nehéz helyzetben vagyok. Mivel senkire nem számíthatok, ismerősök vigyáznak a gyermekemre, vagy végső esetben táppénzre megyek, vagy amit még inkább »szeretnek« a munkáltatók, szabadságot veszek ki. Ezt nem tehetem meg évente négynél többször, mondanom sem kell, ennél jóval többször beteg a gyerek. Magamra természetesen nem jut időm, nem lehetek beteg. A gyereknek tartogatom az összes szabadságomat és táppénzemet. Idén lábon hordtam ki egy légcsőhurut–homloküreg-gyulladás és mandulagyulladás keveréket, mely csekély két hónapig kínzott, hiába szedtem be az összes gyógyszert, amit az orvosom felírt. Amit a gyerek elkap, legtöbbször én is, annyi különbséggel, hogy én nem tudom kifeküdni.
Panaszkodni nincs értelme, át kell vészelni ezeket az időszakokat és a gyomorfekélyt, amely akkor újul ki, amikor a fiam beteg, és én nem vagyok mellette…
A jelenlegi munkáltatóm viszonylag türelmes, ha eredmény van, vagy nincs halaszthatatlan munka, nem bánja, ha a otthon vagyok 1-2 napot, s amiben tud, sokszor segít. Az eddigiekhez képest nem panaszkodhatom rá.
Abban reménykedem, hogy a fiam immunrendszere hamarosan »beáll« (vitaminokat és különböző kivonatokat szedünk, hogy erősödjön), és kevesebbet lesz beteg.
Hiszek benne, hogy idővel jobb lesz, és elfelejthetjük ezeket a nehéz időszakokat.
Üdv, Niki”
„Sziasztok!
Korábbi térdsérülésem operációját halogattam évekig, mígnem egy újabb baleset halaszthatatlanná tette az műtétet egyik pillanatról a másikra. Két hónapig kellett feküdnöm az operáció után (természetesen otthon egész nap telefon- és számítógépközelben voltam, és dolgoztam, amit csak el lehetett végezni otthonról), amikor visszatértem dolgozni, kirúgtak.
Államigazgatásban dolgoztam vezető pozícióban. Kirúgásom jogellenes volt, és számos problémát felvetett, mégsem pereltem. Nem volt értelme. A főnökömet heteken belül eltávolították a pozíciójából, más vitte volna el a balhét. Évekig húzódott volna, és bennem akkor már megváltozott valami. Eldöntöttem, hogy elég ebből az »önkínzásból«! Fáradt voltam és szorongtam, hiszen otthonról nem tudtam teljes értékűen végezni a munkámat. Egy kolléganőm sokkal többet vállalt azért, hogy az én otthoni segítségemmel kiegészítve ne legyen gond a munkahelyen. Nem volt elég.
A főnököm azt mondta, hogy elvárta volna tőlem, hogy továbbra is reggel 6-tól este 10-ig dolgozzak az irodában, és igazán nagyot csalódott bennem, hogy táppénzre mentem. Tőlem ez szokatlan volt, hiszen az előtte lévő 3 évben egyszer sem voltam beteg. Szerettem a munkámat, és szívesen dolgoztam többet. Eszembe sem jutott előtte, hogy lázadjak a nyilvánvalóan túlzott munkamennyiség ellen.
A műtétem után megváltozott valami. Nem hiszem, hogy ugyanúgy folytattam volna tovább.
Ezen a munkahelyen nem én voltam az egyetlen, aki »nem lehetett beteg«. Azóta számos hasonlóan szomorú történetet láttam.
Ez a hozzáállás nem csak a piaci szférára jellemző, a közigazgatást is elérte. Habár biztos vagyok benne, hogy vannak olyan pozíciók a közigazgatásban, ahol egész nap láblógatás megy, már nagyon nem ez a jellemző. Az én tapasztalataim legalábbis mások. Vagy csak mindig munkájukat végzőkkel hozott össze a sors…
Üdv, knetta”
