Móra Ferenc Pótlevél a Jézuskához című karácsonyi novellája egyszerre nevettet és gondolkodtat. Móra lassanként csepegteti történetébe a mélységet. Kellemes, humoros hangvételét apránként váltja fel a karácsonykor szembetűnő szociális igazságtalanságok okozta tehetetlen düh, amely a levél megírására késztette „Átokházi Lőrincet”. Móra novellája felébreszti olvasójában a hálát azért, amije van, és talán arra is inspirálja, hogy megossza másokkal karácsonyi szerencséjét jótékonysági programokhoz történő csatlakozással.
Édes kis Jézuskám,
aki ezt a pár sort intézi hozzád, az tisztában van azzal, hogy tilalmas dolgot művel, mikor karácsony oktáváján zörgeti meg levéllel a kancelláriád kristályablakát. (Ugyan az is lehet, hogy csak máriaüveg, mert idelent olyasmit is hallani néha, hogy az üvegeseket nem eresztik be a mennyországba. De erre nem lehet adni, mert a pékekről is mondják ezt, meg a suszterekről is, meg a tejesemberről is, sőt még a magvetőről is, s ha mindannak hitelt adna az ember, amit az emberek e tekintetben egymásról beszélnek, akkor a mennyország teljesen üres volna.)
Tudom én azt, drága Jézuskám, hogy a te kancelláriádban mi a törvény. Amint idelent megkezdődik az éjféli mise, odafönt az íródeák-angyalok becsukják az iktatókönyveket, belevágják a tolltartóba a gyémánthegyű pennát és elmennek szabadságra azokra a messzi csillagokra, amelyek a földre le se látszanák, vagy lejönnek játszani az alvó földi gyermekekhez, akiknek ilyenkor mosolygás gödrösödik az arcocskájukon. Mert tudnivaló, hogy a te szivárványszárnyú íródeákjaid elfoglaltsága csak az első rorátétól az éjféli miséig tart, de addig egyfolytában hivataloskodnak, és így is alig győzik azt a tömérdek kérőlevelet beiktatni és indorzátával ellátni. Arra azonban még nem volt eset ezervalahányszáz esztendő óta, hogy hálaadó levelet is kellett volna iktatni a mennyei kancellárián, és ahogy a fajtámat ismerem, drága kis Jézusom, azt hiszem, emiatt még néhány millió esztendeig nem kell a hivatalos időt megváltoztatni s még csak az inspekciós rendszert se kell bevezetni.
De hát annál jobb, világ kisded királya, mert ez a levél így közvetlenül a te kis kezedbe kerül, és nem kell vétkes gyanúval illetnem se a földi, se a mennyei postát. Mert tudod, Jézuska, írtam én neked levelet a törvényes időben is, karácsony előtt, mégpedig gépírással, nehogy külalakja miatt már az előszobádban a papírkosárba gyűrjék. Nagyon a szívemen feküdt ennek a levélnek a sorsa – hiszen olyan nehezen szántam rá magam a megírására. Egy fapipát kértem benne tőled, új fapipát, mert a régi pipám már repedt is, rekedt is, és annyira megszokta hosszú pályafutása alatt a szortyogást, hogy néha fölébredek rá éjszaka, mikor magától szortyog a konyhaajtó küszöbén, ahová ki szokta tenni a feleségem szellőzni. Ehelyett szerettem volna valami olyasféle fapipát, tudod, amilyent Thomas Theodor Heine szorongat a foga közt a Die Dame legutolsó számában, valódi ginsengfa-gyökérből, amiben tubarózsa-szagot kap még a dohányvágóval megbolondított káposztalevél is. Csakhogy én nem vagyok olyan gentleman, mint a mopszlifestő, nem is járok annyit a dámák közé, hát én elengedtem volna a szépszagú gyökeret meg a borostyán szopókát. Nem kívántam volna egyebet a pipától, csak hogy szeleljen, s azt is rád bíztam, kis Jézus, hogy küldd azzal, akivel akarod. Megírtam, hogy nem igénylek én kerubimot, hozhatja nekem a fapipát olyan angyalfiók is, aki csak a szegénysoron szokott kézbesíteni.
Hát nem hozta az se, jól van, nem szólok semmit, megnyugszom ebbe is. Az is lehet, hogy meg se kaptad a levelemet, mert bizony karácsony előtt két nappal már nem tudtam a háznépemtől összeszedni a bélyegrevalót, azt meg nem írhattam rá a levélre, hogy „hivatalból díjátalányozva”. Tudod, Jézuskám, én nem vagyok kebelbéli, csak olyan számfölötti öreg írnoka a honnak, s nem merek portómentesen magánlevelezni még teveled se. De hát ez se baj, majd kárpótolsz te engem mindenért, ha az élet hivatalát leteszem. Biztos, hogy akkor az Isten nevében iktatnak ki e világból, odafönt pedig én leszek a legkedvesebb íródeákod, s olyan pipát faragtatsz nekem rózsafából, hogy azt csak pávatollal lesz szabad pucolni.
Addig is azonban, míg elkészítteted számomra az egész másvilágra szóló útlevelet és megcsókolhatom az ingecskéd szélét, szeretnék valamit megmondani neked, Jézuskám, ha a szó köztünk maradna. Tudom, hogy nem szereted az árulkodó embereket, s mind a sarokba térdepelteted őket, amikor elébed kerülnek: fülheggyel arról is hallottam karácsony éjszakáján, mikor a kövek is megszólalnak, hogy a mennyország magyar fertályát most csupa sarkokra alakítják át a kőművesek. Nem akarnék odajutni, drága kis istenkém, mert nem szeretem a nagy sokadalmat, de azért mégiscsak megsúgom neked, hogy valahol odafönt hiba lehet az expedíciós hivatalban, amely a tisztviselők karácsonyi ajándékait szétküldözgette.
A vánkoskádra mondom, kis Jézus, hogy nem hazabeszélek, mert én csak afféle városcselédje vagyok, s ez a szakma csak messziről nézi az állam asztalánál a szegények etetését. Sőt, még az állam cselédjei se mind hivatalosak oda, a tanítók, tanárok még a macskaasztalnál se kaptak helyet. De ez talán azért van, örök tanítómestere a világnak, mert már akkor is ez volt a rend, mikor te a földön jártál. Akkor is a vámosok ettek nagykanállal, te pedig tizenharmadmagaddal árva kalászt szedegettél a tarlón, és szent tenyereddel őrölted ki belőle a sovány búzaszemet. Ebben hát meg lehet nyugodni most is. De mi oka lehet annak, hogy ahol az egyik ember semmit se kapott, ott a másiknak százezer, a harmadiknak tízszázezer, a negyediknek százszázezer jutott, s ezek csak olyan csiribiri tekintetes és nagyságos urak! A méltóságosak többször tízmilliókat kaptak, ki harmincat, ki negyvenet, kinek hányat vetett a kockája. Pedig ezek csak a mezei hadak, a vidéki méltóságosok! Hát az igaziak akkor mit kaphattak, akik ott ülnek a tűz tövében! Tudok olyan tisztelt című hallja kend!-et, aki azt mondja, hogy neki a tízesztendei fizetése nem megy annyira!
Édes Jézuskám, azt, kérem, te éppen úgy nem tudod, mennyi az a százmillió, mint ahogy én nem tudom. De ahogy én téged ismerlek, az nem lehetett a te akaratoddal, hogy az éhesek kapják a kifli végét és a jóllakottak kapják a nagy, fehér kalácscipókat. Te, akinek a három királyok arannyal, tömjénnel és mirhával hódoltak, nem tehettél olyan igazságtalan osztályt, hogy azoknak jusson a karácsonyi tallér, akit a címek tömjéne udvarol körül, a többieknek pedig jusson a mirha karácsonyi főzeléknek. Itt a te tudtod nélkül történt valami hiba, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Tedd B-listára az expeditorodat, Jézuskám, vagy vezeklésül adj neki más szolgálati beosztást. Például küldd le a földre, nem szorosan vett közigazgatási alkalmazottnak. Akkor majd ő is megtudja, hány a nyolc.
Csókolja a gömbölyű térdecskédet:
Átokházi Lőrinc
