Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A félelem megmérgezi az életet, és amikor először szembesülünk egy közeli hozzátartozónk halálával, fájó emlékeztetőt kapunk arról, hogy ránk is sor kerül. Személyes élmények nyomán kerestük a választ arra a kérdésre, hogyan tudunk ilyenkor segíteni? Elég egyértelmű választ kaptunk: kérdezd meg az érintettet!
Nehéz szembemenni a sokat hallott bölcsességgel, miszerint aki a haláltól fél, az az élettől fél. Ahogy azt pszichológus szakértőnk cikkében is leírta, a mi kultúránkban a halált nem az élet részének, végső állomásának tekintjük, hanem egy olyan dolognak, ami csak másokkal történik. A félelem megmérgezi az életet, és amikor először szembesülünk egy közeli hozzátartozónk halálával, fájó emlékeztetőt kapunk arról, hogy ránk is sor kerül. Talán ezért is nehéz feldolgozni a gyászt, de úgy tűnik, nem csak sajátunkat, szeretteinkét is. Személyes élmények nyomán kerestük a választ arra a kérdésre, hogyan tudunk ilyenkor segíteni? Elég egyértelmű választ kaptunk: kérdezd meg az érintettet!
A barátod ismerheted, a gyászát nem
Amikor Vera legjobb barátnője, Viki férje teljesen váratlanul meghalt, fogalma sem volt, mit kéne tennie. Napokig nem is látta, nem is tudott beszélni vele, mert külföldön élt. Amikor hazajött, felhívta az anyját, hogy szerinte mit csináljon. “Hogyhogy mit, gyere át azonnal, az istenedet!” - kapta a határozott választ .
“Nagyon nehéz hónapok következtek, mert korábban már én is átéltem hasonló helyzetet, de az idős nagyszülők halála, amit ráadásul végigasszisztálsz, és alig hiszed, de bebizonyosodik, hogy pontosan tudod, hogy eljött a pillanat, a másnapot nem éri meg, egészen más, arra van időd felkészülni, és meg is tudod beszélni a rokonaiddal, barátaiddal. Az a fajta riadtság, hitetlenség és fájdalom, ami Vikiből áradt, annyira új helyzet volt, és olyan szomorú fordulat, hogy teljesen lebénultam, fogalmam sem volt, hogyan kezeljem, hogyan viselkedjek. Pedig a feloldást a legegyszerűbb módon értem el: megkérdeztem Vikit.”
Verát az lepte meg a legjobban, hogy két évtizednyi barátság után minden, amit Viki akart, pont az ellenkezője volt annak, amit feltételezett.
“Ő a legbátrabb lány, akit ismerek, mégis arra kért, hogy minden találkozásunk után kísérjem haza. Igaz, csak napokig tartott, de további meglepetéseket is tartogatott. Teljesen ledöbbentem azon, hogy kiakadt, ha valaki nem nyilvánított részvétet. Sosem gondoltam volna, hogy ez számít neki. Mindent úgy csináltunk, ahogy ő akarta. Olyan programot szerveztünk, amilyet ő akart, és addig maradtunk, amíg ő akarta. Nagyon sokat beszélgettünk a férjéről, de gyakorlatilag egyáltalán nem volt hajlandó a jövőről beszélni.”
Vera így is kudarcként éli meg saját viselkedését, és úgy véli, ha nem száműznénk a gondolatainkból a halál tényét, talán felkészültebb lett volna, és többet tudott volna segíteni.
A gyerek tudja, hogy meg fog halni
A halált minden kultúrában misztérium övezi, és ami rejtélyes, ismeretlen, attól az ember mindig fél kicsit. Pontosabban a felnőttek. A gyerekek ugyanis még sokkal fogékonyabbak, és inkább természeti lények, így számukra még sokkal elfogadhatóbb a halál ténye is. A gyermeki spiritusz elvesztése a halál feldolgozását is nehezebbé teszi.
“Edina hatéves volt, amikor a kisebbik lányom meghalt. Csak kétéves volt, és a kezdetektől fogva tudtuk, hogy nem lesz hosszú élete. A férjemmel arra az álláspontra jutottunk, hogy nem zárjuk ki Edinát a történésekből, nem akartuk, hogy készületlenül érje az a nap, amikor elveszíti a kistestvérét. Sokkal jobban kezelte a híreket, mint vártuk, és meglepetésünkre épp ő könnyítette meg számunkra a legnehezebb pillanatokat. Ő lett elsőszámú vigasztunk, ő öntött újra és újra lelket belénk. Sok barátunk fejezte ki a rosszallását, úgy vélték, túl nagy lelki terhet raktunk ezzel Edinára. Néha magunk is elbizonytalanodtunk, de a kicsi halála után fesztelenül beszélt testvére betegségéről és haláláról is, és azt mondta, nagyon örül, hogy ő sokkal később fog meghalni. Őt már biztosan nem rémíti a halál gondolata.”
Van, hogy nem bírod tovább
András tinédzserkorát előbb nagypapája, majd - hosszas betegeskedést követően - édesapja halála árnyékolta be. Amikor már azt hitte, nem jöhet rosszabb, egészséges nővére hirtelen halálával kellett szembenéznie. Ez már kicsapta a biztosítékot, és a tagadás szellemében két végén kezdte égetni a gyertyát. A saját eskövőjét is lemondta, és ha nem fordul pszichológushoz, talán soha nem jön rendbe a kapcsolata sem.
"Apám betegsége nem volt otthon téma, de nem is erőltettem, tinédzser voltam, igyekeztem nem gondolni az egészre, úgy tettem, mintha nem is létezne a probléma. Hiába tudtam valahol az agyamban, hogy el fogom veszíteni az apámat, teljesen száműztem a gondolataim közül. Nem beszéltem az egészről sem a családtagjaimmal, sem a barátaimmal. Így igazából elbúcsúzni se tudtam tőle. A nővérem halálával jött el az a pont, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább. Egy banális baleset, egy elvétett lépés okozta a halálát, ráadásul külföldön történt az egész. Az már túl sok volt. Már csak pár hét volt az esküvőmig, de megbeszéltük, hogy új időpontot tűzünk ki a történtek miatt. Aztán a magamba fordulásomnak köszönhetően eltávolodtunk egymástól, én bulizni jártam, és eljött az a pont, amikor be kellett látnunk, hogy így nem mehet tovább az egész. Különváltunk, én meg folytattam az önpusztító életmódomat. Azt hiszem, jó ötlet volt pszichológushoz fordulni, nem biztos, hogy egyedül is megtaláltam volna a kiutat. Van, akinek a barátok segítenek, nekem a szakember tanácsai bizonyultak hasznosnak. Feldolgozni így sem sikerült a testvérem halálát, de visszataláltam a nőhöz, akit szeretek, és végül csak összeházasodtunk."
A beszélgetések után nagyjából csak annyi tanulságot tudtunk levonni, hogy nincs tuti recept. Nem tudhatod, mivel segíthetsz, de a legegyszerűbb, ha megkérdezed. Az is sokat segít, ha tudják, hogy segíteni akarsz, csak félsz, hogy elcseszed.
Címlapfotó: Michael Korchia
