Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
December 23.
Erőt vettem magamon, és elindultam vásárolni. megvettem a hiányzó ajándékokat. Biztos hülyének nézett az az árus, akinél egy gyapjúsálat markolásztam, az árát kérdeztem, majd elbőgtem magam. András éveken keresztül ilyen sálat hordott – tőlem kapta.
Andi barátnőm szerint játszanom kellene a férjemmel, hogy újra felnyissam a szemét, milyen tök dögös, okos, szeretetreméltó, édes kis darab vagyok, mellesleg a felesége, aki szült neki két gyereket, stb, stb.. Hogy egészen őszinte legyek nincs kedvem szerelmes cédulákat dugdosni a zsebébe, a határidőnaplójába, hogy a tökdögös csaj ekkor és ekkor, itt és itt várja. Ez lett volna a nagy ötlet… Szánalmas, belátom. De hát az istenit neki, én vagyok az, akit megsértett, akinek az ágyából kikelve egy másik nő ágyában landolt! Hát miért nekem kellene romantikus programokat gyártanom? Andi élből lehülyézett, mert ő aztán annyira okos, és meg is mondta, vegyem tudomásul, mindig a nőn múlik minden. Ha kell nekem András, szerezzem vissza… Persze, ha kell. De én nem akarok terveket kovácsolni. Elegem van! A megszokott életemet akarom vissza!
Hajnalban arra riadtam fel, hogy András járkál a lakásban. Nagyon halkan, tapintatosan sétálgatott, kezében a telefonjával, és alig hallhatóan beszélt valakivel. Ránéztem az órára, három óra húsz volt. Sikerült elcsípnem, ahogy András kérlelve azt mondja, értsd meg, most lehetetlen, nem tudok. Aztán csend. Az ajtóban álltam, mikor felém fordult.
– Te? – nézett rám teljesen kétségbeesetten.
– Én – válaszoltam.
– De mi a csodát csinálsz itt az ajtóban?
Azt hazudtam, megfájdult a fejem, gyógyszerért indultam. Nem kérdezett többet. Sokáig ültem a konyhában. Mire beértem, elaludt. És ebben a pillanatban megvilágosodtam. Óvatosan elcsentem az úgynevezett munkahelyi telefonját. A párnája alatt volt. Kihúztam a feje alól. Nem tűnt bonyolultnak a ketyere, de valamit mégis sikerült elszúrnom. Véletlenül felhívtam az Ancsikát. A franc se tudja ezeket az új telefonokat kiismerni egy fél perc alatt, minden rohadék gomb ellenem dogozott, meg annyira izgultam. Könnyű kezelhetőség, mi?!?
Ostoba, ostoba, ostboba! – ordítottam magamban. Hogy lehet valaki ekkora lúzer! Azért bíztam benne, hogy sikerült leállítanom a hívást. A piros gombot még felismerem. Reméltem, hogy talán ki se csengett… De mi van, ha mégis?
Végül megfogtam, és kidobtam a telefont a szemétbe. Valahogy úgy gondoltam, ha nincs telefon, Ancsika sincs. Aztán egy óra múlva kiszedtem a káposztalevelek közül, és lemosogattam. Rendesen a csapban. Hiszen ha kiderül! Reggel csak azt hallottam, hogy András káromkodik. Folyamatosan, szerinte ugyanis képtelenség, hogy egy vadonatúj telefon, alig pár napos, és se kép, se hang… És most itt leszünk összezárva két hétig. Szabadságot vett ki ugyanis. Azt hiszem az a legtisztább, ha szép csendesen megőrülök. Az segíthet.
Január 4.
Az ünnepekről nincs mit mondanom. Címszavakban: összeveszés a fa vásárlása közben, összeveszés főzés közben, összeveszés az előszobában, összeveszés a garázsban. Remek hangulat. Később mosolygás anyukáékra, mosolygás nagynénikre, nagybácsikra. Ajándékosztás. Andrástól kaptam egy migrén elleni nyakmelegítőt. Hurrá, most már biztos nem fáj többet a fejem.
A legjobb az volt, ha játszottunk a fiúkkal az új Catan telepesei társasjátékkal. Már a játékszabály , értelmezésével eltelt egy fél nap, és volt, hogy hajnali kettőig építkeztünk. Imádtam.
Nem igazán merek a fiúk szemébe nézni. Tudják, sejtik, érzik, mi történik körülöttük. Egyelőre ők sem kérdeznek. De fogalmam sincs, mit mondok majd nekik, ha mégis.
Szilveszterkor nem fogadtam meg semmit, csak csendesen, befelé sírtam. És eszembe jutott néhány másik roppant jókedvű évvége. Már házasok voltunk, alig egy hónaposak, amikor szilveszterkor belehasítottunk az éjszakába. Csókolóztunk az utcán, csellengtünk a Duna-parton, aztán éjfélre beállítottunk valami buliba, valakikhez a Szamuely utcába. Már arra sem emlékszem, ki volt a házigazda. Mindegy is. Nagykanállal ettük a kaviárt, egy srác, aki épp a szentpétervári, bocs leningrádi börtönszlengből írta a szakdolgozatát pont akkor jött haza az akkori Szovjetunióból. Hozott hát néhány kiló vörös, nagy szemű kaviárt. Mi meg álltunk a körfolyosós ház harmadik emeletén, kint a hidegben, mert a lakás már betelt, és evőkanállal lapátoltuk magunkba a kaviárt az ugyancsak odakeveredett vízilabdás fiúkkal. Aztán jött a rendőrség, szilveszter ide vagy oda, csak kihívta őket valami hülye a házból, mi meg rohantunk le a hátsó lépcsőn, mert akkoriban az ember zsigerből futott, ha a rendőrség jött. Ha ezt most elmesélném a gyerekeknek, el se hinnék. A nyolcvanas évek elejét írtuk.
Aztán eszembe jutott még az a szilveszter, amikor már a Kicsit vártam. Még egy hónap volt hátra, de már agyon aggódtuk magunkat, a Nagy már 3 éves volt, és hát az ő szülése se volt egyszerű meccs. Így hát maradtunk otthon, én feküdtem felpolcolt lábbal, nagy pocakkal néztem a borzalmas tévéműsort, András pedig etetett. Állandóan, csupa édességgel, gyümölccsel…
Idén épphogy koccintottam vele.
Azt hiszem, most hogy túléltem az ünnepeket, és a fiúk megint suliba mennek, a férjem meg munkába – hahaha –, rávetem magam az álláskeresésre. Valahogy talpra kell állnom. Viszont elég sokat agyaltam azon, hogy nézhet ki Ancsika. Egy csirkemongúznak képzelem, mert olyan nincs. Hosszú lábú, vékony derekú csirkemongúz. Valahogy ki kellene nyomoznom, ki is az én vetélytársam!
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
