Tűz és víz voltunk. Míg ő az intellektuális pezsgést szomjazta, én az uszodában éreztem jól magam. Míg ő hajnalban kelt, én tíz előtt alig. Ő a bort szerette én a sört. Ő vega volt én húsos. Ő fűvel csillapította magát, én biciklizéssel. Ő minimál technót hallgatott, én klasszikust, és sorolhatnám nagyon, de nagyon hosszan. Közös nevezőt csak megfeszülve találok, de ha valamit mégis kellene mondani, két dologban igazán jók voltunk: szerettünk utazni, és szerettünk szerelmeskedni. Ennyi.
T a napokban ismét megjelent az ajtóban. Egy hónapja találkoztunk utoljára. Szokásához híven harmadjára sikeresen bepötyögi a kapukódot, másodszorra az emeletet is eltalálja, majd kisfiúsan mosolyogva, akár egy vendég ácsorog az ajtóban. Újra és újra szemügyre veszi a lakást – mintha nem járt volna már itt ezerszer. Mindig elmondja, nem szereti ezt a lakást, a háló felöli falat ki kellene emelni. Majd odabújik hozzám, kedvesen becéz, sokszor elismétli, hiányoztam neki. Néhányat beleszippant a nyakamba, majd megkér, csináljak neki egy szendvicset. Mindig éhes. Mindig ugyanaz a forgatókönyv.
Se veled, se nélküled ez az állapot. Nem szerelem ez, csak valami bensőséges szeretet. Tud rólam mindet, ismer, mint a tenyerét. Én tudok róla mindent és szeretem. Egyedül van ő is, egyedül vagyok én is, és néha nagyon jó együtt aludni, összebújni, szeretni egymást, szeretkezni. Ugyanakkor nagyon jó volna végleg elengedni. Huss! De ez nem megy, a probléma, hogy a kétszázharminckilencedik együtt alvás mindig egy fokkal jobb, mint a kétszázharmincnyolcadik volt. Egyre mélyebbre süllyedünk egymásban, egyre jobban érezzük egymást, egyre bensőségesebb minden. Nem könnyítjük meg egymás dolgát.
De minden este után eljön a reggel, és mi gyilkoljuk egymást. Én a tízedik szundira sem bírok felkelni, míg ő az ébresztő előtt pár perccel már ébren van. Ő öt óra alvás után teljesen fitt, én csak a harmadik kávé után. Ő reggelizni akar, én aludni. Ő napfelkeltére vágyik meg az üres városra, én a puha párnámra és a meleg dunyhámra. Ő újságot akar meg reggeli híreket, én meg azt, hogy végre befogja. Tejet akar, mézet, felvágottat és teavajat, a hűtőm azonban mindig üres. Én fogmosás közben teleköpködöm a tükröt, ő óvatosan takarít. Én felakasztom a vizes törülközőt, ő a földre szórja. Én kiiszom az utolsó korty kávét, ő kettőt mindig benne hagy. Én észben tartom, hogy 8-tól ketyeg a parkolóóra, ő a milliomodik büntetését kapja. Nüánsznyi problémák ezek, de ezekből az apróságokból tevődik össze az egész élet, és mindez bőven elég ahhoz, hogy egymás idegeire menjünk. És mint már mondtam, a forgatókönyv mindig ugyanaz. Rám vágja az ajtót, megy újságot venni és napfelkeltézni, én meg alszom tovább. Újabb néhány hét telik el egymás nélkül.
Aztán minden kezdődik előröl. Nem megy az elengedés. Mintha volna közöttünk valami mágneses tér, ami újra és újra egymáshoz taszít. Jóval több ez szexnél. Bizalom ez. Odaadás. Kitárulkozás. Ellazulás. Gyengédség. Támasz. Megértés. Olyan keveréke ez a mély a dolgoknak, amit csak ritkán tapasztal az ember, amit csak úgy eldobni egyáltalán nem könnyű. Persze butaság a teavajon és az újságon vitatkozni. Én feltölthetném a hűtőt, ő kibírhatná, hogy nem cseszeget reggel, ám ami működik egy-két napig, az hosszú távon egyszerűen csak reménytelen. Valós énünk előbb-utóbb mindig feltornázza magát. Én újra elfelejtem a teavajat, ő pedig megint csak ideges lesz az én tunyaságomtól. Mégis ott van ez a megmagyarázhatatlan ragaszkodás, kapaszkodás. Jó volna a hétköznapokra is megőrizni azt a tudatállapotot, amiben akkor vagyunk, ha öleljük egymást. De ez nem megy. Mindig újra és újra be kell csapni azt az ajtót.
Kattints ide, ha a Dívány HOT! gyűjtőjére mennél további, témába vágó cikkekért!
