Van a pillanatoknak egyfajta élessége, nem tompítja a valahol máshol lenni akarás. Mint a gimiben a Balaton körül, csak akkor csaj nélkül, munka nélkül, kötelezettségek nélkül.
Mi változott? Csak a fejem, belül, bár az biztosan nem előnyére.
Néha sikerül ezt a fejet otthon hagynom. Nélküle egész jól megy az élet, olyan dolgokat tudok megint élvezni, amelyekről azt hittem, hogy elfelejtettem. Ücsörgés egy elhagyott öbölben, délután vagy este, sokszor órákig egy szó nélkül. A csajom és én is csak meredünk a hullámokba.
Van, hogy kint is alszunk a sziklapadokon, tengert szívva-hallgatva, áldozva a szerelem oltárán. Direkt ilyen alkalmakra figyelget egy ágyszivacs a csomagtartóba hajtogatva…
Vagy egy séta, kirándulás – szigorúan nem szervezett túra. Saját tempóban, megállva bárhol, fényképezve gépre, idegpályákra, néha kimelegedve-fújtatva, máskor csigalassúsággal. Intim, mert jó egymás ritmusában megtalálni a sajátunkat. Meg mert nincs hová sietni, nincs idő, csak ő meg én.
