Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tamásnak például esze ágában sem volt hazajönni, nagyon is jól elvolt ő ott, Kanadában. Ágnes esküvőjéről is valami régi haverjától értesült, de csak a vállát vonta meg, a szíve se dobbant nagyobbat. Hogy Laci elromlott volna? Elromolhatott volna, de ő rendes pasi maradt, mindig szorgalmas volt, felelősségteljes és hűséges. Szerette a nejét a maga módján, és a legfontosabb volt számára, hogy a családját biztonságban tudja.
Akkor meg hol a baj?
Baj? Milyen baj? Nincs baj. Nincs egy fikarcnyi, tűhegynyi, mákszemnyi baj se. Minden szép, minden kerek. Gondolják a szomszédok.
És mégsem működik.
Mert Ágnes minden reggel fejfájással ébred, és összeszorul a gyomra a gondolattól is, hogy már megint egy újabb nap, amit túl kell élni. Mert nem szeret fésülködni, nem szeret fogat mosni, mert olyankor tükörbe kell néznie. És nem szeret öltözködni sem, nincs benne öröm, minden ruhája egyforma szürke, barna, fekete és lötyögős. És nem szeret enni, mert szájában az ízek összemosódnak, nincs jellegük, a falat gombóccá dagad, nehéz lenyelni. És nem szereti a napfényt, mert bántja a szemét, és az esőt sem szereti, meg a borút, a szelet sem, bár tökmindegy. És a hétvégéket meg egyenesen gyűlöli, mert olyankor le kell ülni, kezet ölbe ejteni, dologtalanul. És olyankor fura gondolatok jönnek, torokfullasztó, jeges gondolatok. És a vasárnapoktól meg irtózik, főleg a vasárnap estéktől, amikor az a rend, hogy Laci érte nyúl és öleli, csókolja, szeretgeti. És ez elviselhetetlen.
És a zombikról hallottál már?
Még mielőtt visszatérnénk Ágnes sztorijához, hadd tegyek egy kis kitérőt. Mondd, a zombikról hallottál már? A haiti nép nagy része még ma is woodoo-hívő, a woodoo legrémisztőbb átka pedig a zombivá változtatás. A zombik lelküktől megfosztott, robotszerű testek, akiket rabszolgaként működtetnek, vagy állatbőrbe bújtatott lelkek, akiknek húsát eladják a piacon, és megeszik. Ha az elátkozott bőréhez csak egy csepp is hozzáér a varázsporból, a fufuból, amit többek közt varangyméregből készítenek, heves görcsök törnek rá, majd kómába zuhan, vagyis ránézésre olyan, mintha meghalt volna. Eközben az elméje teljesen éber, végignézheti saját temetését. A temetés után aztán, amikor éjfélt üt az óra, a pap kiveszi a sírból, és rabszolgának adja.
Talán nem késő
Szürke vasárnap délutánokon, amikor az utolsó konyharuha is keményítve, vasalva hever a konyhaszekrényben, Ágnes szívéből néha felszakad egy sóhaj. Hogy talán mégis várni kellett volna még Tamásra. Egyszer az édesanyjának is odamordulta, halk, mégis késéles hangon, mint egy halálos szemrehányást. Hogy várni kellett volna.
És ekkor a mama, fel se nézve a keresztrejtvényből, csak annyit mondott:
– Ha érdemes lett volna várni rá, nem kellett volna várni rá.
Ez jobban fájt, mint bármi, mint minden.
Aztán meg szivárványos sóhajok is jöttek nagy ritkán, hogy talán el kéne szaladni, szökni, menekülni, csak egy kis erő kéne, egy kis kedv, egy kis valami.
Aztán nem szaladt mégse.
Hova is szaladt volna?! Harminc is elmúlt, aztán negyven, negyvenöt. Hova szaladt volna, kinek kellett volna, ki várta volna?! És egyre lejjebb görbült a szája alatt az a két kemény vonal…
Hogyan tovább?
A haiti nép a zombi életét a halálnál is rosszabbnak tartja, ezért ha valaki, akit szeretnek, hirtelen összeesik, és rángani kezd, majd elájul, inkább elvágják a torkát, átszúrják a szívét, hogy haljon meg inkább. Haljon meg inkább, mint hogy lélektelenül éljen…
