A bőség tökéletes zavara: talán így lehetne jellemezni a 19. Budavári Borfesztivált. Isteni borok, pezsgő karneváli hangulat és önfeledt sodródás: míg fotósunkat egy masírozó zenekar hozta zavarba, a Csík Zenekar Szigetet meghazudtoló tömeget produkált.
A 19. alkalommal megrendezett Budavári Borfesztivál területére lépve már az első pillanatban világossá vált számunkra, hogy a bőség zavarának tényszerű fennforgása okán még csak meg se próbáljunk valamiféle statisztikát felállítani, vagy lajstromba venni az árakat és a kínálatot. Annyi stand, sátor és annyiféle kiállító rajzolta meg ugyanis a fesztivál már-már átláthatatlan térképét, hogy legjobbnak láttuk egyszerűen sodródni az eseményekkel, és a benyomásainkból felépíteni a fesztivál felénk forduló „arcát”.
100 forint egy jegy, 2-4 jegy egy kóstoló
A valóban hihetetlen mennyiségű pincészet jelenlétét regisztrálva egriként a legjobbnak láttam, ha először a hazai kínálatot térképezem fel: kicsit úgy, mint amikor a hatalmas tömegtől megijedve az ember rögtön az első ismerős arcba kapaszkodik.
Persze előtte még kénytelenek voltunk némi muníciót magunkhoz venni: a fesztivál fizetőeszköze ugyanis a leginkább sorsjegyre hasonlító borjegy, amelynek darabját 100 forintért kapjuk meg. Mint kiderült, a pincészetek fél- illetve egydecis kóstolói nagy átlagban 2-4 jegyet kóstálnak, a nagyobb mennyiségekre vágyók viszont üveges kiszerelésre is szert tehetnek, természetesen ennek a többszöröséért.
Szemmértékre – már amennyire ez ilyen körülmények között működni tud – és a kiállítók listáját szemlélve a magyar borvidékek közül legnagyobb arányban Szekszárd, Tokaj, Villány és Eger képviselteti magát: két perc nem telik el úgy, hogy legalább egy utóbb felsorolt illetőségű standdal ne találkozzunk.
Az első fénysugár: a Napbor
Nem is állunk ellen, és kezdetnek az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet sátra felé vesszük az irányt – amelynek tulajdonosa, Lőrincz György nem mellesleg az év bortermelője lett 2009-ben. Szeredi Tamás sommelier indításképp legújabb, nyolc fajtából házasított Napborukkal örvendeztet meg minket, majd kérésünkre a rendkívül zamatos fehérbor, a Boldogságos kerül a poharunkba. Bár az egriek zöme a Savoyai teraszon vert tanyát, Tamás úgy véli, az általuk választott, ellenkező fekvésű oldal jóval szélvédettebb, nem beszélve arról, hogy így a nagyszínpad zajai sem zavarják a nyugodt borozgatást.
A Hunyadi udvartól a Savoyai Terasz felé haladva furcsa tüneményre leszünk figyelmesek: a szűk átjárón keresztül egy színes, hangszerekre hasonlító, hatalmas kalpagokkal felfegyverzett zenekar masírozik elő. Fotósunk rögtön meglátja bennük a tökéletes fotóalanyt, ám szerencsétlenségére azzal nem számol, hogy a zenészek azzal a lendülettel felé veszik az irányt és közvetlen közelről, neki dedikálva fújják majd a „Szereti a tik a meggyet...” kezdetű, örökzöld nótát. Persze ennek a bájos jelenetnek köszönhetően rögtön megnő körülöttünk az egy négyzetméterre jutó jókedv-koncentráció, így végeredményben pozitív gondolatokkal folytatjuk utunkat a Savoyai teraszra.
Mint a Szigeten
A nagyszínpadon ekkor már javában zajlik Herczku Ágnes és a Nikola Parov Quartett koncertje: a tűzrőlpattant énekesnő csak fokozza a bornak köszönhetően egyébként is kedélyes hangulatot, ám ekkor még viszonylag könnyedén tudunk mozogni a teraszon. Nem így a Csík zenekar 19 órakor esedékes színpadra lépését követően, amikor is a helyszín egy nyári zenei fesztivál nagyszínpadára jellemző jegyeket kezd mutatni. Se ki, se be: aki balga módon hozzám hasonlóan olyan terveket szövöget, hogy a tömeg túloldalán található egri szekcióban szeretné az isteni nedűt szürcsölgetni, szűkös határidőn belül kénytelen tervein változtatni.
Jómagam így a jegyárusító stand elé szorulva sorstársaimmal egyre inkább hasonlítok egy dobozban fekvő (álló) szardíniára, de a Csík Zenekarnak gyakorlatilag így is sikerül tökéletesen feledtetnie velünk a kellemetlen körülményeket. Bár az előzetesen beharangozottakkal ellentétben a Quimby frontembere, Kiss Tibi végül nem bukkan fel a színpadon – nem lepne meg, ha elakadt volna a tömegben félúton –, azért a banda két legnépszerűbb feldolgozás-slágere, a Most múlik pontosan (ez utóbbi természetesen a Quimby csodája) és a Csillag vagy fecske (Kispál és a Borz) így is óriási ovációt vált ki.
Népvándorlás és Csupabogyó
Míg mellettem egy lány őrülten tapsolni kezd a Csillag vagy fecske hallatán, egy idősebb nő valószínűleg a fiával vág keresztül a tömegen, majd zsörtölődve megjegyzi: „Esküszöm, mint a népvándorlás”. Mi ezen ekkor – a jegyárus-stand falához préselődve – már csak mosolyogni tudunk, de azért rövidesen levegő után kapkodva, az Egri Bástya névre keresztelt részlegtől való távolság fájdalmas növelésével kényszerülünk távozni. Még szerencse, hogy egy korábbi időpontban sikerült megkóstolnunk a Gál Tibor pincészet Leánykáját, ahol azt is megtudtuk, hogy a legnépszerűbb boruknak a fesztiválon a Kadarka bizonyult.
A kijárat felé sodródva egy nagyon rámenős, de kedves úriemberbe botlunk, aki nem hajlandó minket anélkül továbbengedni, hogy megkóstoltuk volna a villányi Mayer Róbert pincészetének Csupabogyó fantázianévre hallgató, 2009-es, kései szüretelésű olaszrizlingjét. Ekkor már vagyunk olyan engedékenyek, hogy megadjuk magunkat, és nem is csalódunk: már csak hab a tortán, hogy időközben ránkesteledett, és a kivilágított Hunyadi udvar egy színes kalandparkra kezd hasonlítani. A kavalkádban így nem is annyira meglepő, hogy a Bëlga és a United több prominens tagja, sőt Udvaros Dorottya is felbukkan.
Töki pompos, csudajó!
A borok mellett természetesen bőven akadnak jóféle étkek is a fesztivál kínálatában, mi idő és vagyon híján a méltán híres töki pompos mellett döntünk. És bár fél 10 magasságában már embertelen hosszúságú sor kacskaringózik a bódé előtt, meglepő módon gyorsan sorra kerülünk, és a szalonnával, sajttal, hagymával bőven megpakolt, isteni pompost majszolva már azt sem bánjuk, hogy 7 jegyért vesztegetik. A zavarbaejtően gyönyörű kulisszák közt zajló Budavári Borfesztivál minden szempontból megér egy próbát, csak tessék bírni szusszal, na meg jegyekkel.
Fotó: Katona Boglárka
