„Amikor kipróbáltam, mélyen felszabadító életöröm volt bennem, és ez a pozitív érzés később is ott maradt a testemben” – meséli a TRE-módszerrel való első találkozásáról Sólyom Anna. A biodinamikus kranioszakrális terápiával, különböző tudatos mozgástechnikákkal és táncokkal is foglalkozó szakember 2012 óta Barcelonában él, ott ismerkedett meg a dr. David Berceli által kidolgozott, a remegés természetes mechanizmusára épülő stressz-, feszültség- és traumaoldó gyakorlatok (angolul: Tension, Stress & Trauma Release Exercise) nevű technikával.
A TRE egyik nagy előnye, hogy a segítségével játékosan lehet mély dolgokkal foglalkozni, anélkül, hogy rögtön mindent verbalizálnánk, magyarázatokat keresnénk vagy túlságosan pszichologizálnánk. Ehelyett belülről, a test felől haladva válhatunk képessé olyan feszültségek elengedésére, amelyeknek a keletkezésére talán nem is emlékszünk, mégis negatívan hatnak az életünkre. A TRE-vel kapcsolatos tudnivalókról online beszélgettünk Annával, a módszer hivatalos providerével, aki azt is elárulta, mi az a pici kérdés, ami óriási szabadsághoz vezet a gyakorlás során.
Bár a sírás megkönnyebbülést hoz és segít kiereszteni a negatív érzelmeket, a helyzetek többségében máig legátoljuk. Ha a nyilvános térben erednek el a könnyeink, gyakran szégyent élünk meg, pláne férfiként. Amikor valakit zokogni látunk, zavarba jövünk, megijedünk. Hasonlóan viszonyulunk kulturálisan a remegéshez is?
Az az érzésem, hogy a sírás még mindig elfogadottabb, mint a remegés. A remegést sokszor diagnosztizálásra használják – pszichológiailag és orvosilag egyaránt –, vagy a gyengeség, teljes kiszolgáltatottság jelének tartják. Mi történik például, amikor műtét után felébredünk? Ha sírni kezdünk, az oké, nem? De ha remegni, akkor rögtön jön a nővér, és azt mondja, ezt a reakciót most gyógyszerekkel nyugtassuk meg. Holott több tanulmány is létezik arról, hogy a remegés mennyire hasznos funkciója a testünknek. Mivel az altatásra egy fiziológiai szintű beavatkozás miatt került sor, az idegrendszer próbálja feldolgozni, hogy noha nem érzett semmit, itt mégis történt valami. Ez egy sokk, ezért remegünk.
Vagy vegyük a szülést: a sírás ott is inkább elfogadott, a remegés kevésbé, bár egyre több szakember ismeri, tud róla, hiszen gyakran megjelenik. Szóval vannak különbségek, de abban egyetértek, hogy fontos, hogy mindenki élhessen a sírással mint elengedő, kifejező funkcióval, és ugyanígy megengedhessük magunknak a remegésnek, ennek a természetes mechanizmusnak a felfedezését is, ami szintén tud segíteni. Persze mindkettőt túlzásba lehet vinni, de azért vannak a providerek, a segítők, hogy támogassanak minket a remegés önmagunkra hangolásában.
Miközben készültem az interjúra, folyamatosan egy kép jelent meg előttem. Láttam magamat és a többieket, kamasz dzsúdósokat, ahogy mérkőzés előtt a szőnyeg szélén állunk, és megállás nélkül rázogatjuk a kezünket, lábunkat, nyakunkat. Biztosan stresszlevezető funkciójuk is volt ezeknek a mozdulatoknak.
Igen, a feszültségbe könnyű beleragadni a várakozás során, így sokszor automatikusan jön, hogy rázzuk le magunkról. A mozgás segít visszatérni a test dinamikájához. Ha akaratlagosan csinálok valamit, nem veszítem el a kontrollt felette. Szerintem ez a dzsúdóban is nagyon fontos lehetett, ugyanúgy, ahogy például a táncosoknál is. Mérkőzés vagy előadás közben már nem lehet remegni, ezért inkább előtte akaratlagosan jól megmozgatom magam, hogy aztán tudjam tartani a kontrollt. Ugyanakkor többféle remegést ismer az orvostudomány, aszerint például, hogy a testen belül honnan indul ki, vagy az agynak melyik része az, ahol keletkezik. A TRE olyan remegéssel dolgozik, amely – bár akaratlagos izomaktiváláson keresztül jutunk el hozzá – nem akaratlagos. Ezért is nevezik nem osztályozott neurogén remegésnek (not classified neurogenic tremors). Nem tudják még egészen pontosan, hogy ez micsoda, jelenleg is kutatások zajlanak a témában.
Hogy néz ki egy TRE-foglalkozás? Mi történik ilyenkor?
Az egész gyakorlat középpontjában a horpaszizom áll. Ez egy V alakú, kétoldali izomcsoport, mélyen a gerinc mellett, csípőhorpaszizomnak is hívják. Lényegében ez az az izom, amely összeköti a felsőtestet és a lábainkat. Ez kapja meg először azt az információt, hogy veszély van: elkezdi összehúzni a testet vagy azért, hogy támadjunk, vagy azért, hogy elszaladjunk – ez az üss vagy fuss (harcolj vagy menekülj) válasz. Dr. David Berceli, a TRE alapítója fedezte fel, hogy mi magunk is képesek vagyunk aktiválni a horpaszizmot, ha megteremtjük azt a biztonságos teret, ami segít neki abban, hogy elengedje a felgyülemlett feszültséget. Ahhoz, hogy meg tudjuk hívni a neurogén remegést, kifejlesztett hét gyakorlatot, amelyek alulról felfelé haladnak a testen, és a segítségükkel stimulálni tudjuk ezt az izmot. Nagyon finoman tesszük ezt: aktiváljuk az izmainkat, aztán lerázogatjuk, és csak utána megyünk tovább. Ne úgy képzeld el, mint egy erősítő edzőtermi munkát, hanem inkább úgy, hogy átmozgatunk bizonyos izomcsoportokat, lélegzünk velük, és odafigyelünk, mit érzünk, de nem megyünk túl a saját határainkon.
Hét gyakorlatot említettél. Mennyi ideig tart elsajátítani a TRE-technikát, és miután valaki megtanulta, van-e szüksége további külső segítségre?
A TRE elsősorban önsegélyező technika, bárki megtanulhatja: általában 4-6 kísért alkalom szükséges hozzá. Ez lehet egyéni vagy csoportos óra, illetve a 12 órás alapozó kurzusok egyike. A hét gyakorlat közül hat állásban, a hetedik már a földön fekve történik. A remegési fázis hosszúsága egyéntől függ, 15-20-25 perccel szoktunk kezdeni. Nagyon sokszor egyébként nem is feltétlenül a gyakorlatok a legfontosabbak, hanem az, hogy mellettünk legyen valaki, aki kísér, hogy biztonságban érezze magát az idegrendszerünk. Mert a fejünk gondolhatja azt, hogy ó, hát barátok vagyunk, abszolút biztonságban érzem magam. Aztán amikor van egy ilyen szituáció, összekapcsolódunk ezzel a mechanizmussal és előjön a sebezhetőségünk, akkor néha nem tudunk mit kezdeni a felfakadó érzetekkel.
Tehát magát a technikát egyedül is meg lehet tanulni, de a providerekkel azért jó dolgozni, mert akkor azt is meg tudjuk tanítani, hogy hogyan lehet biztonságosan gyakorolni. A biztonságos gyakorlás pedig azt jelenti, hogy meg tudunk állni, amikor szükségünk van rá. Nem tudom, hogy te ezt hogy éled meg, de nagyon sokszor nem így épül fel az életünk, a mindennapjaink. Állandóan túl kell menni a határainkon, állandóan ki kell tartani, ezt még megcsinálom, ez még menni fog. A TRE-ben viszont azt tanuljuk, hogyan hallgassunk a testünkre. És a testünk néha nagyon más ritmusban működik, mint ahogy mi szeretnénk. Fontos, hogy megtanuljuk felismerni ezeket a jeleket, amikor a testünk azt mondja, hogy elég neki. Ehhez jó, ha az elején ott van valaki, aki segít.
Sokszor olyan tudatos vagy nem tudatos emlékeink vannak, amelyek egy kapcsolatban átélt stresszhelyzetből származnak. Ahhoz, hogy ez tudjon gyógyulni, a testünkben tárolt feszültség ki tudjon menni, nagyon jó, ha van egy olyan kísérőnk, aki támogat minket, nem ítélkezik, hanem ott tud lenni, ránk tud nézni, meg tudja fogni a kezünket, és azt tudja mondani, hogy minden rendben van, jól csinálod, így tovább. Ez az, amiről Peter Levine, egy másik testalapú módszer, a Somatic Experiencing megalkotója is nagyon sokat beszél. Ez a támogató jelenlét már önmagában gyógyító tud lenni.
Ha jól értem, akkor ez később is fontos lehet. Érdemes másokkal együtt gyakorolni akkor is, amikor valaki már jártas a technikában?
Ez inkább a tanuló szakaszra jellemző, amikor ismerkedünk a folyamattal. A másik jelenléte segít, hogy tudjuk, mire számítsunk, mik történhetnek, hogy könnyebben össze tudjuk hangolni magunkat ezzel az instrumentummal, a testünkkel. Később – azt szoktuk mondani – úgyis fogod érezni, hogy mikor van szükséged arra, hogy együtt gyakorolj valakivel. Előfordul, hogy a test elkezd különböző ritmusokat megtartani anélkül, hogy tovább fejlődne az a folyamat, amiben van. Vagy ismétlődnek mintázatok, például érzed, hogy állandóan elkezd ugrálni a jobb vállad, és utána kicsavarodik a derekad. Ha mindig itt végzed, mondjuk egy jó pár hónapos gyakorlás után, akkor valószínűleg segítség kell ahhoz, hogy tovább tudj haladni. A test próbálja megoldani az általa tárolt feszültségeket, de néha egyedül nem megy. Az életünkben is olyan sokszor próbáljuk egyedül megoldani a dolgokat, aztán veszünk egy nagy levegőt, és elismerjük, hogy jól jön a segítség.
Kik azok, akiknek nagyon hasznos a TRE-módszer, és vannak-e olyanok, akiknek kevésbé ajánlott?
A TRE egy olyan technika, amely nagyon jó kiegészítője lehet más terápiás módszereknek. Elsősorban testalapú, a testtel foglalkozik, úgyhogy nincs szükség arra, hogy bárki bármilyen történetet felelevenítsen, anélkül is nagyon jól lehet dolgozni vele. Javasolt például operációból való felépülés esetén, depressziós, szorongásos zavaroknál, abúzust elszenvedett embereknek vagy krónikus fáradtsággal küzdőknek. De igazából mindenkinek, hiszen mindannyiunk életében vannak hétköznapi feszültségek, amelyeket jó, ha úgy tudunk levezetni, hogy nem ártunk vele magunknak vagy másnak. Ha pedig valaki pszichológusnál-pszichiáternél van kezelésben, akkor érdemes egyeztetni a TRE kipróbálásáról.
Szerinted a traumafeldolgozás mennyire tud létrejönni szavak nélkül? Vagy ez azért nehezen elképzelhető, mert a kultúránkban sokan a testünktől elidegenedve élünk, és a kognitív működés, a verbalitás az, ami magasan értékelt?
Azt tanultuk, hogy az érték az ideák, a gondolatok világa. Nekem van egy filozófusdiplomám, és emellett foglalkozom a testtel. Októberben jelent meg spanyolul egy könyvem, amelynek pont az a címe, hogy Visszakapcsolódni a testünkhöz. De nagyon sokszor eleve a trauma szó az egy ilyen mumus. Nem tudom, neked hogy hangzik, de komoly súlya van, és hirtelen nagyon sok mindent képzelünk hozzá. Ugyanakkor a testben sokféle trauma lehet. Előfordulhat például, hogy úgy nőttél fel, hogy a testvéreiddel sokat csiklandoztátok egymást. Te ezt nagyon élvezted, aztán mégis jön egy olyan emléked, hogy ez igazából nem volt jó. Hasonlóról számolnak be TRE-órákon olyanok, akik korábban motorversenyeztek vagy ejtőernyőztek. Igazából szerették csinálni, de a testnek fiziológiailag mégis rengeteg feszültséget okozott.
Aztán ott vannak azok a traumák, amelyekre nem emlékszünk, mert nagyon okosan úgy működik a testünk, hogy ami túl sok, azt nem engedi be a kognitív rendszerünkbe. Ezekben az esetekben a traumafeldolgozás úgy is meg tud történni, hogy nem emlékszünk arra, hogy mi az a feszültség, ami most éppen kimegy, de közben jól érezzük magunkat, és tud oldódni. Ez szerintem csodálatos dolog: a testünk belülről kifelé haladva tudja feloldani azt, amire nem is emlékszünk logikusan, vagy esetleg előjön a rémálmainkban, de nem tudunk vele mit kezdeni.
Pont ez a jó a TRE-ben, hogy nem is keres magyarázatot. Tehát nem azt próbálja megmondani, hogy neked most ezért mozog a vállad, vagy hogy nézd, hogy vannak a térdeid, és ez biztos azért van, mert. Ebből a szempontból nincs pszichologizálás, nem akarunk jelentéstartalmat adni annak, ami történik, hanem csak kísérjük. Kíváncsisággal, hogy de érdekes, mi történik itt. Van kedved felfedezni, vagy elég volt? És ez a pici kérdés, hogy akarod-e folytatni, vagy nem, és az a tér, ami kinyílik utána, hogy te megengedheted magadnak, hogy nem folytatod – ez óriási szabadság. Ilyenkor nagyon sok pozitív változás tud megtörténni.
Hova fordulhatnak azok, akiknek felkeltette az érdeklődését ez a technika, és szívesen kipróbálnák?
Kovács Eszterrel, a TRE Hungary alapítójával közösen kezdtük el a magyarországi TRE-provider-képzést szervezni. Ő most kevesebbet dolgozik ezzel a technikával, mert egy másik módszer, a Somatic Experiencing képzésének a hazahozatalára koncentrál. Az első nemzetközi TRE-provider-képzés jelenleg is folyik, áprilistól valószínűleg több minősített provider is elérhető lesz, akiktől órát lehet kérni. Reméljük, ősszel el tudjuk indítani a következő kurzust, mert nagyon jó lenne, ha a jógához hasonlóan a TRE is minél több helyre, településre eljutna, és segíthetne azoknak is, akik talán beszélni sem tudnak a problémájukról, mégis rengeteg stresszel élnek együtt.
Mennyire működik online egy ilyen testalapú technika, mint a TRE?
Sokat beszélgettünk Eszterrel a pandémia kirobbanásakor, aztán arra jutottunk, hogy online is abszolút jól működhet a technika. Azóta több órát tartottunk együtt, illetve én magam is sokat dolgozom online. A nemzetközi közösség is nagyon pozitívan éli meg ezt a változást abból a szempontból, hogy el lehet jutni például olyan kliensekhez is, akik sokkal nagyobb biztonságban érzik magukat a saját otthonukban. Bár ez egy testi technika, nem kell, hogy megérintsük egymást, mindenki a saját testével dolgozik. Meglepően hamar meg lehet így is találni azt a rezonanciát, kapcsolódást, amely offline is ki tud alakulni egy óra során.
