rehab interjú

Tudod, mi jutott eszembe rólad, amikor először beszéltünk? Az, hogy a józanságod is szenvedéllyel éled.

Ez tényleg így van, az önéletrajzi könyvem címe is ez lett, Szenvedéllyel. Megtaláltam a józanságban is a szenvedélyem. Van olyan súlyos kábítószer- vagy alkoholfüggő, aki a rehab után rácsavarodik a számítógépes játékokra, de az nem szenvedély.

Az elhívás, a munkád, a szolgálat, a családod, a házastársad viszont igen. 

Vagy a fiatalok prevenciója, ahogy neked?

Ez már több a megelőzésnél, inkább egy bizonyosságtétel arra vonatkozóan, hogy a régi bűnös életemben a rehab hozott egy nagy változást. Megtértem, lett egy erős hitem – ez lett az én szenvedélyem.  

Miről szól a józanságod?

December 13-án lesz nyolc éve, hogy tiszta vagyok, akkor használtam utoljára drogot, alkoholt és gyógyszert. Azóta nem is szerencsejátékozom, amit azért is szoktam kihangsúlyozni, mert iszonyú nagy bajom volt vele. Folyamatosan iktatok ki mindent az életemből, mert még menet közben, az önismeret folytán is rájöttem dolgokra.

Például?

Most már egy éve nem nézek felnőttfilmeket. Nem mondom, hogy függő lettem volna tőle, de nem tudom, hol az egészséges határ benne. Ezzel egy időben hagytam abba az xboxozást, amit már egy éve nem kapcsoltam be. Nem játszottam napi szinten, de hétvégén, amikor nem volt otthon a feleségem, két-három órát ennek szenteltem. Aztán az egészet átfordítottam magamban, az volt a motivációm, hogy mennyire poros az Xbox.

Nem is engedtem a feleségemnek letörölni, hogy lássuk, nem használom.

Nekem erről szól a józanságom, meg nyilván arról, hogy a mai napig is önismeretben vagyok. Egy keresztény önsegítő csoportba járok, amelyet próbálunk úgy alakítani, hogy az tényleg egy egymást támogató, húzó közösség legyen. Ez és a céljaink tartanak józanul bennünket. Mindig van valami új cél, amit magam elé teszek. 

Ez az, ami egy függő életéből hiányzik.

Mindig kell tervezni, ez a legfontosabb, a felépülés elején meg aztán pláne. Amikor kijövünk a rehabról, akkor minden napot órákra lebontva magadnak kell kézben tartani. Bent reggeltől estig tudod, mikor mi történik, keretek között éled az életed, de a rehabon kívül már senki sem fogja megmondani, hogy csináld a napjaid. Ekkortól magadnak kell beosztani. 

Ahogy látom a ténykedésed, nem lehet sok időd unatkozni.

A józanságomhoz az is hozzátartozik, hogy több lábon állok. Van egy civil munkahelyem az építőiparban, tapasztalati segítőként van egy állásom a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióban, és vannak ezek a fiataloknak tartott prevenciós előadások is, amelyekkel több kerületi rendőrkapitánysággal együttműködésben dolgozom. Azért az máig hihetetlen, hogy

Már józanul voltak nagy találkozásaid a rendőrségen? 

Amikor a rehabra kerültem, volt még egy folyamatban lévő ügyem, ami miatt néhányszor vissza kellett mennem a kapitányságra. Sosem felejtem el a józan találkozásomat azzal a nyomozóval, aki annak idején elvitetett a zárt osztályra:

mutogatott a kollégáinak, akik persze nem felejtették el, hogy korábban milyen műsort csináltam ott.

Ez egy olyan találkozás volt, amivel a rendőrségnek is meg tudtuk mutatni – nem önmagában én, személyesen, hanem a rehab –, hogy igenis lehetséges jó útra térni.  

Hogyan gondolsz vissza a múltadra?

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen lett az utam. Nincs bennem keserűség miatta, merthogy kimaxoltam a függőségemet, elmentem a falig, aztán rákényszerültem arra, hogy segítséget kérjek. Nem volt más lehetőség, feltettem a kezem. Azt gondolom, hogy azt a 20 éves drogkarriert, azt a pokoljárást a mostani életemben hasznossá tudom tenni azáltal, hogy másoknak, főleg fiataloknak segítek. Ez a felépülés egyik kulcsa.

Az, hogy elfogadják azt, ami velük történt?

Nagyon sok felépülőnél láttam azt, hogy mardosták magukat a múltjuk miatt, ezért nem is ment a józanság. Ha tisztán még mindig vannak múltbéli, feldolgozatlan sebek, vagy a felépülő értéktelennek, vesztesnek érzi magát, annak előbb-utóbb visszaesés lesz a vége. De az a jó hír, hogy az is megtanulható, hogy hogyan értékeljük, szeressük meg magunkat. A legtöbb sérült gyerek mindig azt hozza magával a családból, a barátoktól vagy az iskolából, hogy ő semmire se jó, értéktelen, nem fogja vinni semmire, amit egy idő után el is hisz, aztán hordozza is azt évekig.

Te mit szeretsz magadban?

Azt, hogy mindig fel tudom magam spannolni és sosem adom fel. Még akkor is találok valami pluszmotivációt, amikor már annyi a teendőm, hogy legszívesebben hagynám az egészet. Azt is szeretem magamban, hogy a haragomat át tudom dacossággá formálni. A dac inkább pozitív, mint negatív, pluszenergiát mozgat meg az emberben, azzal meg el lehet érni sikereket. Azt is szeretem magamban, hogy meg tudok újulni, ahogyan azt is, hogy fogékony vagyok a változásra. Nekem persze az Istenbe vetett hitem is hatalmas erő, mert

amikor egyedül érezném magam, akkor azért mindig tudom, hogy nem vagyok magányos, hiszen ott a Jóisten. 

Egy felépülő számára a magány elég kockázatos, nem?

Óriási veszély! Ha a rehabról kijőve, megvan a munkahely, a lakhatás, és kezd minden összejönni, összenyomja, összetöri, ha elkezdi magát magányosnak érezni. Ilyenkor egyébként gyakran menekülnek bele az első párkapcsolatba, amely szintén nagyon veszélyes a felépülés elején. 

Mennyire más ez a magány, mint egy még kábítószerező függő magánya? 

A függőség a végén valóban mindig egy magányos sporttá válik, de az másfajta. Az kirekesztettség, akkor tényleg egyedül maradsz, és úgy érzed, hogy a világ összes fájdalma a tiéd, neked jutott a legrosszabb sors. Ez egy olyan óriási nyomás, ezért nem is lehet például az utcán kijózanodni. A közösségi terápia éppen ezért jó, mert amikor betoppan oda egy ilyen magányos farkas, olyan dzsungelből jött ember, mint én voltam, rájön, hogy az összes többi srác is ugyanabban a hajóban evez.

Azok, akik végigcsinálnak egy ilyen egyéves terápiát, és hosszú távon józanok maradnak, szinte kivétel nélkül úgy emlékeznek vissza a rehabra, mint egy love storyra.

Pedig, ha logikusan nézzük, akkor egy súlyos drogfüggőkkel teli intézménynek inkább egy börtönnek kellene lennie, nem egy ideális helynek. Ehhez képest a bent töltött idő volt életem legszebb 15 hónapja. A mai napig megdobban a szívem, ha csak rágondolok. Ott éreztem először, hogy otthon vagyok.

Hogyan, milyen érzésekkel léptél ki onnan?

Mindenki, én is megkaptam ehhez a segítséget bent, felkészítettek erre a lépésre is. Nálam az volt a kulcs, hogy a rehab után nem mentem vissza Székesfehérvárra, oda, ahol korábban éltem és anyagoztam. Pesten kezdtem új életet, amely egyrészt nehéz volt, mert senkit sem ismertem, másrészt viszont éppen azért volt könnyű is, mert nem voltak ott a régi haverok, nem kísértett a régi helyszín.

Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Mindent fel kellett építenem, tapasztalatokat, rutint szerezni és új embereket megismerni. Ebben az időszakban mást nem is csináltam, mint reggel elmentem dolgozni az építkezésre, majd miután hazaértem, lefürödtem, és minden napra kitaláltam valami programot, hogy találkozzak emberekkel. Minden új lett józanul, meg kellett ismerni saját magam és mások működését. Ez otthon, a négy fal között nem megy, az csak még jobban felerősíti a szorongásokat. Kerestem-kutattam azokat a helyeket, ahol biztonságban vagyok, és nem egyedül. Ez annyira megerősített, hogy ma már bátran mondhatom, hogy bárhova mehetek, nem félek, nem szorongok. Iszonyatos munka, de ez a felépülés lényege. 

Többször is említetted a szorongást, amely egy szenvedélybeteg életében gyakori „vendég”. 

Talán nekem – és szerintem a függők 90 százalékának – is ez volt a legnagyobb problémám a drogos életemben. Sokan még a rehab után is nagyon szoronganak. Nehéz, hiszen nyitni kell a társadalom felé, ami ugyanaz maradt, mint ami elől menekültünk. Mi sosem akartunk ebbe beilleszkedni, nem tudtunk, képtelenek voltunk rá.

A szorongást úgy tudtam levetkőzni, hogy emberekkel kezdtem beszélgetni, így jutottam el odáig, hogy értékelni tudtam magam. 

Az őszinteséggel mennyire kell csínján bánni a rehab után?

Az elején nagyon óvatosan. Bent annyira megnyílunk egymás előtt, hogy a legmélyebb gyerekkori sebeinkről is tudunk beszélni. A társadalomba visszatérve azért ezt nem lehet így tálalni. Ezt is meg kell tanulni. Sokszor néztek hülyének amiatt, hogy kijöttem a nagy őszinteségből, aztán úgy is próbáltam az emberek felé fordulni. Egyszerűen nem értették, miről beszélek. De ott van a másik oldal is: az se jó, ha hazudunk. Az igazság valahol a kettő közt van.

Egy rehabot követő első állásinterjún például ez hogy néz ki?

A tőlem tanácsot kérő srácoknak mindig azt szoktam mondani, hogy legyenek nagyon őszinték. Ha látják, hogy jó fej a munkáltató, akkor mondják azt, hogy

életvezetési problémáik voltak, ami miatt elmentek egy vidéki református terápiára összeszedni magukat.

Ebben semmi hazugság sincs. Én sosem titkoltam a múltam, de ebben benne volt az is, hogy egész életemben rettegtem, titkolóztam a bűncselekményeim, a bűneim és a drogozás miatt. Onnantól kezdve, hogy bent rám szakadt a nagy, őszinte beismerés, teljesen megváltoztam, és már mindig őszinte akartam lenni. Már kint is bátran mertem magamról beszélni.

Hogyan alakultak a párkapcsolataid?

Nem tagadom, az ismerkedéseknél nekem is bele kellett futnom pár rossz döntésbe. Az elején abba, hogy megpróbáltam újra egy régi kapcsolattal. Visszanyúlni a legkönnyebb ilyenkor, ráadásul még örülnek is neked, szeretettel fogadnak. 

És hogy érezted magad benne?

Átéltem jót és rosszat is: jó volt, hogy józanul lehettem benne, az a felismerés viszont nem volt kellemes, hogy az a lány a régi énemet szerette. Egy idő után azt vettem észre, hogy ami abban a barátnőben régen vonzó volt, az a jelenlegi énemnek taszító lett. És fordítva is. Aztán ismerkedtem új, tőlem fiatalabb lányokkal is, a velem egyidősekkel nem is mertem volna kezdeni. Érdekes egyébként, hogy

egy függő érzelmileg azon a szinten ragad, ahol elkezdett anyagozni.

Én 36 évesen jöttem ki a rehabról, de akikkel ismerkedtem, azok inkább 30 alatt jártak. Ebben azért láttam veszélyt, hiszen ők minden hétvégén bulizni jártak, nekem viszont meg kellett húznom a határokat: a buli nagyon veszélyes lett volna a józanságom elején. Ezekből aztán nem is lettek nagyobb kapcsolatok, pedig egy idő után elkezdtem vágyni egy társra, szeretetre. Az internetes ismerkedés után viszont feladtam, és azt mondtam: „Tudom, Istenem, hogy már megszületett az a nő, akit nekem szánsz, úgyhogy majd akkor jön, amikor te akarod.” És érdekes módon a – szintén felépülő – feleségemet egy gyülekezetben ismertem meg.

Aztán ma meg már évek óta férj és feleség vagytok.

Az elején óvatos voltam, de pont az fogott meg benne, hogy ugyanolyan volt, mint én: neki is Isten áll az első helyen. Úgyhogy ebből kapcsolat lett, később összeköltöztünk az első albérletünkbe, aztán összeházasodtunk. Sokan furcsállják, de mi az első héttől, az ismerkedés nagy rózsaszín felhőjétől kezdve párkapcsolati tanácsadásra járunk. 38 évesen ugyanis arra döbbentem rá, hogy ez az első olyan kapcsolatom, ahol józan vagyok. Ezt is tanulni kellett.

Akkor együtt fejlődtetek a szerelemmel...

Persze, pedig én voltam már előtte is házas, de józanul ez az egész teljesen új volt. Ráadásul a felépülő párkapcsolatok nyilván örömmel és boldogsággal járnak, de sok buktatóval is. Gyakran hozzák el a visszaesést is, már sok ilyet láttam.

Említetted, hogy van egy elhívásod: fiataloknak tartasz prevenciós előadásokat. Hogy látod, tényleg nagyobb veszélyben vannak, mint a mi korosztályunk volt egykor?

Ezt sajnos én is így látom. Igaz ez a drog szintjén is: ma már sokkal könnyebb bármit beszerezniük, ráadásul az újfajta dizájnerdrogokat jóformán senki sem ismeri. Nagyon kockázatos. De önmagában már maga a világ is óriási veszély, ehhez még kábítószerezni és inni sem kell, elég, ha 15-20 órát töltenek el a saját szobájukban az internet előtt. Az ugyanaz a függőség. Amikor beszélgetek velük, meg szokták mutatni a képernyőidejüket – brutális! 

Hogyan lehetne nekik segíteni?

Közös munkával, együtt gondolkodással, amelyben benne vannak a szociális munkások, a szenvedélybetegségekkel foglalkozó szakemberek, orvosok, a rendőrség és a tanárok. Sokkal több ilyen prevenciós előadás kellene a fiataloknak, és olyan iskolai csoportfoglalkozások, ahol ventilálni tudnak és magukról beszélni.

Ez a legnagyobb dolog, amit tehetsz értük…

Imádom csinálni, sosem unok bele, és sosem tudom nekik mindig ugyanazt mondani. De ebben nem is én vagyok a lényeg, hanem az, hogy kapcsolódjak velük. Szóljon ez róluk!