Puzsér Róbert: „Ezt az évadot még végigcsinálom politikai megmondóként, és utána másfajta szerepre váltok”

PA 20231120 028

Bár Puzsér Róbertet a megmondás és a konfrontáció tartja flow-ban, ennek ellenére úgy érzi, eljött az ideje, hogy eltávolodjon a politikát és a celebvilágot kritizáló szerepétől.

A publicista-kritikus kezdettől fogva igyekszik különválasztani a közszereplő Puzsért a magánembertől, de most már úgy érzi, a kettő közti szakadék olyan mély, hogy ha beleesik, szétzúzza magát.

Vajon miért érzem azt, hogy most egy teljesen másik Puzsér Róbert ül velem szemben, és nem az, akit a médiából megismertem? Hány arca van Puzsér Róbertnek?

Két Puzsér Róbertről beszélünk. Az egyik egy közszereplő, egy médiaperszóna, ő nem én vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy én mint privát személy ne vállalnám a felelősséget azért, amit az az illető tesz vagy mond, de az nem én vagyok. A legfájdalmasabb személyiségzavarok rendszerint abból adódnak, amikor egy közszereplő a médiaperszónáját összetéveszti a személyével. Ilyenkor azt képzeli, hogy az az érdeklődés, tetszés vagy elutasítás, ami a médiaszereplőnek szól, az ő személyét illeti.

Puzsér Róbert tudatosan igyekszik szétválasztani a magánéletét és a közszereplést
Puzsér Róbert tudatosan igyekszik szétválasztani a magánéletét és a közszerepléstPolyak Attila

Fontos, hogy egy közszereplést vállaló magánszemély konzisztens tudjon lenni azzal a médiaszereppel, amit felvesz, mert nyilvánvalóan felelős érte, meg hát azzal azonosítják.

Egy ruha is akkor kényelmes, ha az ember testére van szabva, de legalábbis az ő mérete kell hogy legyen, meg kell hogy feleljen az ízlésének és a stílusának, de akkor sem szabad elfelejteni, hogy a ruha nem azonos az emberrel. Az az ember, aki a ruhájával azonosítja magát, nincs tisztában az énjének a határaival. Én személy szerint nem vagyok médiaterminátor. Én egy magánszemély vagyok.

Ön milyen jelmezt szabott a magánember Puzsér Róbertre?

Én egy neurotikus, eléggé lelkizős, mindent a szívére vevő, érzelmileg minden élethelyzetbe nagyon erős szálakkal involvált ember vagyok. Ezzel szemben a puzsérságot, mint kulturális és médiaszerepet, a frontális, nagyon erős, nagyon karakteres, nagyon konfrontatív véleménymondásnak szenteltem, és azt mondhatom, hogy ez a szerep önazonos velem. Évtizedeken át figyeltem kívülállóként a médiát, és nagyon visszatetszőnek találtam, ahogy a közszereplők egymással nyalakodnak, hogy ezzel hitelesítsék egymást, és így képezzenek egy belterjes és kontraszelektív médiaelitet. Nekem ez viszolyogtató volt, és már akkor érzékeltem magamban egy nagyfokú ingerültséget a médiakaszttal szemben, amikor még egyáltalán nem is vettem részt benne. Hétköznapi emberként kerültem ebbe a közegbe, aki nem kap mikrofont az arca elé, nem készítenek vele interjút, nem írt se publicisztikát, se könyvet, nincs rádióműsora, nem szerepel a televízióban, de van véleménye, sőt lesújtó véleménye van a médiaközeg szereplőiről, akik nem tehetség vagy alkalmasság alapján, hanem haveri ismeretség által kerülnek az országos nyilvánosság überterébe.

Azért vettem magamra ezt a küldetést, mert rajtam kívül nem látja el senki, én azonban fontosnak tartom, úgyhogy ennek áldozom a médiaszerepemet.

Magánemberként megfelelési kényszeres alkat vagyok – tudom, hogy nehéz ezt rólam elképzelni, mert közszereplőként nagyon nem annak mutatkozom. Magánszemélyként nehezen mondok nemet, közszereplőként meg igent mondok nehezen. Ez nem kitalálva lett, hanem szervesen alakult így, és nem hiszem, hogy a közszereplő véletlenül tart ellen a magánszemélynek, olyan, mintha közszereplőként kompenzálnám azokat a hiányosságokat, amiket magánszemélyként érzek magamban – azt hiszem, a személyiség így tart egyensúlyt.

Ösztönös, vagy idővel vált tudatossá, hogy a közszereplőt és a magánembert el kell különítenie egymástól?

Kezdetektől törekszem ezeknek a megkülönböztetésére, mert meg akarom őrizni a privát szférámat. Ha kiteregetném, akkor szétfotóznák, szétkukkolnák, széthordanák, márpedig az egyrészt nem tartozik a közre, tehát a kiteregetése szégyentelenség, másrészt meg az az én saját életem, aminek a nyilvánossá tételével a személyes sorsomra mérnék csapást. Abnormális, amit celebek tömegesen tesznek magukkal meg a gyerekeikkel, ahogy félóránként kiposztolják a család intimitását, mondván, milyen cuki, milyen édes, és úgy gondolnak a Facebook-oldalukra meg az Insta-fiókjukra, mint egy fotóalbumra. A fényképalbum egy gyűjtemény a legjobb képekből, a legszebb pillanatokról, amiket majd visszalapozunk, és akkor azok felidézik a múltat – a celebek, akik fotóalbumot csinálnak a közösségi médiafelületeikből, nem értik, hogy amit nem őriznek meg önmaguknak meg a családjuknak, az mindenki martaléka lesz, és ezzel felkínálják kifosztásra a magánéletüket.

Én kezdettől figyelek arra, hogy húzzak egy éles, vörös vonalat a közszereplés és a privát szféra közé.

Ilyen különbségtételhez persze egyáltalán nem kell médiaszereplőnek lenni: az emberek más személyiségréteget viselnek a munkahelyükön, és mást otthon, hiszen fontosnak érzik, hogy otthon például ne menedzserek legyenek, mert az egy teljesítményorientáltabb, ridegebb, érzéketlenebb szerep. Otthon melegszívűbbek, bensőségesebbek, feltárulkozóbbak az emberek, mert ott nem kell védeniük magukat egy maszkkal. Bár én szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy létezik-e az életben olyan helyzet, amelyben szerep nélkül vagyunk jelen. Az ember csak az imájában teljesen meztelen, de meglehet, hogy van, aki még ott sem. Nincs ember szociális szerep nélkül – a legtöbb, ami vállalható, hogy a szerepeink önazonosak legyenek.

Annak a hiánypótló szerepnek, amit önmagára vállalt, mi az elsődleges célja? Tükröt tartani a celebvilágnak, vagy felnyitni a szemét azoknak, akikkel meg akarják etetni a celebvilágot?

Én a nyilvánossággal kommunikálok, és ha ez visszahat egy celebre, akkor a nyilvánosság erejével hat vissza, nem azért, mert ezt vagy azt én mondtam. Amikor 2013-ban megrendeztem a Hajdú Péter elleni harc évét, azt az évet azért szenteltem ennek, mert Hajdú Péter alapvető civilizációs határokat lépett át, amit a hazai nyilvánosság simán tudomásul vett, mindenki félrenézett, mintha nem lett volna ott semmi látnivaló. Hajdú Péter show-műsort gyártott a fogyatékosságból, a nyomorból, a haldoklásból, a gyászból. Én azt akartam, hogy legyen egy kulturális precedens arra vonatkozóan, hogy ez nem fér bele.

Amikor Hajdú Péter végre abbahagyta a hullarablást, én le is szálltam róla, és nem esett nehezemre, hogy többet ne foglalkozzak vele.

Érteni kell ugyanakkor, hogy amikor Hajdú Péter leállt, azt nem azért tette, mert én pellengérre állítottam, ő pedig megértette, hogy igazam van. Azért állt le, mert a nyilvánosságra hatással volt az, amit elmondtam, és ez visszahatott Hajdú Péterre, aki az addigi szerepében már nem tudott komfortosan működni. Tehát, ha én hatok is azokra, akiket kritizálok, ez a hatás nem direkt módon zajlik. Nem az fog történni, hogy a Tóth Gabi elolvassa, mit írtam róla, és azt mondja, „hát ennek a Puzsérnak igaza van, úgyhogy holnaptól másképp közszereplek majd”. Ő a közönségnek produkálja magát – ha majd a közönség visszajelzi neki azokat a normákat, amelyeket én támasztani igyekszem, akkor a Tóth Gabi is változtatni fog a viselkedésén. Azért kommunikálok a nyilvánossággal, mert annak az erejével lehet hatni a celebekre, a kulturális élet szereplőire meg a politikusokra, vagyis akárkire – a sajtó így tölti be a negyedik hatalmi ág szerepét.

Puzsér Róbert szerint a nyilvánossággal lehet hatni a celebekre
Puzsér Róbert szerint a nyilvánossággal lehet hatni a celebekrePolyak Attila

Nem okoz önnek kognitív disszonanciát, hogy azt a világot kritizálja, amelyikben ön is nevet szerzett magának? Mert valljuk be őszintén, a nagy nyilvánosság a bulvárszereplései által ismerte meg önt.

Tény, hogy a kereskedelmi mainstream egyik felületén lettem ismert, csakhogy épp a kereskedelmi mainstreammel ellentétes szellemiséget és attitűdöt tanúsítva. Tehát én a bulvárt és a kereskedelmi televíziós szórakoztatást tagadó elvárásokat és referenciákat állítottam, és ebből lett az a kulturális botrány, ami a személyemet közismertté tette. Ha én is kiszolgáltam volna a fennálló szórakoztatóipari normákat, az nem keltett volna ekkora visszhangot. Abban, amit kérdez, egyébként van igazság, mert valóban nem lettem volna ennyire ismert, ha nem kapja fel a nevemet a bulvár, pedig akkor én már nyolc éve próbálkoztam a nyilvánossággal, de újra meg újra kirúgtak a legkülönbözőbb orgánumokból.

Hol próbálkozott?

Az MTV Gang című műsorában kezdtem 2004 és 2005 között, aztán jött a Budapest Rádió, későbbi nevén a Pont FM Rádió 2005-től 2007-ig. Az onnan való elbocsátásom után kerültem az Echo TV-hez, ahonnan két hónap után kirúgtak, aztán a Radiocaféhoz szerződtem, onnan egy hónap után rúgtak ki. Ezután gyártottam műsorokat a Budapest TV-re, ahonnan szintén elég hamar elküldtek, ekkor visszamentem a Radiocaféhoz filmajánló műsort készíteni. A kirúgatásom oka rendszerint az volt, hogy nem voltam hajlandó magamnak politikai oldalt választani, hanem mindkét kurzustól függetlenül kérdeztem fel politikusokat meg formáltam véleményt, és elláttam azt az őrkutyaszerepet, ami nem ehhez vagy ahhoz a szekértáborhoz, hanem a nyilvánossághoz rendeli magát – így lettem gazdátlan, úgyhogy amikor újra meg újra kirúgtak, nem védett meg senki. Sőt, minden alkalommal, amikor épp elbocsátottak valahonnan, viháncolás hullámzott végig a nyilvánosság felületein, több helyről föl is hívtak, és interjút készítettek velem arról, hogy miért és miként kellett eltakarodnom innen vagy onnan, aztán bölcsen elmondták: lám, lám, ezt így nem lehet. 2009-re teljesen elfogyott körülöttem a levegő, úgyhogy hátraléptem a politikai újságírástól, és elkezdtem a rádióban a filmtörténet legfontosabb darabjairól beszélgetni, mondván, ha egy társadalmi, kulturális vagy politikai kérdés eléggé fontos, akkor biztosan szól róla legalább egy jó film – a filmes kultúrát rántottam be ütközőnek a fajsúlyos témák meg magam közé, és ez működött: filmkritikusként jogom lett olyasmiről beszélni a nyilvánosságban, amiről közéleti újságíróként már nem szólalhattam meg.

„A kirúgatásom oka rendszerint az volt, hogy nem voltam hajlandó magamnak politikai oldalt választani”
„A kirúgatásom oka rendszerint az volt, hogy nem voltam hajlandó magamnak politikai oldalt választani”Polyak Attila

Két és fél éven át vezettem A hét mesterlövésze című rádióműsort a Radiocafén, és ezalatt gyakorlatilag elfelejtődött, hogy valaha is politikai véleménymondó voltam, ezért sokan úgy gondolták, hogy a Puzsér megtalálta a helyét a nyilvánosságban, mert megtanították kesztyűbe dudálni. Ekkoriban hívtak el a Csillag Születik című sztárgyár-reality zsűriválogatására, ahol összecastingoltak Hernádi Judittal, Pokorny Liával és Hajós Andrással. Ebből aztán lett egy jó értelemben vett kulturális botrány és a megdöbbenés afelett, hogy lehet valaki bulvárkritikával bulvárszereplő, hogy alapvető civilizációs elvárásokkal kereskedelmi tévézni lehet, továbbá lehet az értelmiség normáival a celebek körében bulvárkritikát gyakorolni. Amikor aztán lejárt a szerződésem az RTL-nél, hamarosan visszakerültem abba a gettóba, amiben azelőtt voltam, és megint elfogyott körülöttem a levegő. Szerencsémre 2015-ben jött a G-nap, és én hamarosan kaptam egy rovatot a Magyar Nemzetben, aztán a Hír TV műsort kínált. Ez az együttműködés a 2018-as választásig tartott, amikor Simicska médiumai visszakerültek a hatalom szolgálatába, és én megint kihullottam a biztonságot adó státuszból.

Az előbb azt mondta, hogy gettóba került. Most hol érzi magát, gettón kívül, vagy gettón belül? Hol van most Puzsér Róbert?

Már megszűnt annak a médiaelitnek a gettósítási képessége, amelyik engem egykor gettóba zárt. A közösségi médiumok leváltották az újságokat, a YouTube leváltotta a tévéket, a kereskedelmi mainstream és a bulvár ma már az internetes trendeket hajhássza. A médiának megszűnt az a kommunikációs privilégiuma, amivel sok esetben visszaélt, úgyhogy már nem tudnak gettósítani. Kiszabadult a szellem a palackból, és nem én vagyok a szellem, hanem az internet.

Jól látom, hogy önt a konfrontáció, a véleménynyilvánítás tartja flow-ban?

Ez így van. Engem az tart flow-ban, hogy valami olyasmit csinálok, amit más nem végez el, és így egyrészt hasznosnak érzem magam, másrészt meg úgy érzem, hogy ez a rock and roll, amikor az ember olyan zenét játszik, amit az adott klub amúgy nem engedne meg magának, de annyian látogatják a koncertet, hogy mégis megéri nekik beengedni az illető rockzenészt vagy punkzenészt, úgyhogy hagyják, hadd játsszon még akkor is, ha egyébként a klub arculatába nem illik bele a zenéje.

Én ehhez a rock and rollhoz már megszerveztem a közönséget, és hát a közönség írja a kapitalizmust.

Én nem úgy kerültem a műsorba, hogy azt adtam elő, amit a klub főnöksége hallani akart, hanem épp az ellenkezőjét játszottam, viszont tudtam rá közönséget szervezni, és így bekerültem a műsorba. Ezt érzem most, és amíg így érzek, úgy gondolom, érdemes folytatnom.

És az a rock and roll, amit a közszereplő Puzsér Róbert játszik, milyen hatással van a magánember Puzsér Róbert kedélyállapotára?

„A médiának megszűnt az a kommunikációs privilégiuma, amivel sok esetben visszaélt, úgyhogy már nem tudnak gettósítani”
„A médiának megszűnt az a kommunikációs privilégiuma, amivel sok esetben visszaélt, úgyhogy már nem tudnak gettósítani”Polyak Attila

Nincs rá jó hatással. A magánszemély Puzsér Róbert közérzete sok tekintetben rá is megy a közszereplő Puzsér Róbert tevékenységére. Amit végzek, az egy küldetés, ezért a magánszemélyt hátrarendeltem, a közszereplő pedig helyette él. Én nem konzumvéleményt, hanem karcos, konfrontatív, megosztó véleményt mondok, és ezzel egy ellentábort is megszervezek magammal szemben, amelyik őrjöngve csontoz ki a nyilvánosság legkülönbözőbb felületein. Ez pedig mindennapos, én ezzel élek, ami nem túlzás, hogy felemészt. Igyekszem megkülönböztetni a magánszemélyt a közszereplőtől, de a magánszemély bizony sokszor a szívére veszi azt, amit a közszereplő kap, még akkor is, ha csak a ruháját szidalmazzák, mert az bizonyos értelemben mégiscsak azonos vele.

Folyamatos fogadkozásban vagyok, hogy visszaveszek, és a politikai megmondást áthangolom kulturális megmondássá.

Már nagyon régen vagyok politikai véleménymondó, úgyhogy azt hiszem, mindenki mindent hallott már tőlem. Most már elhagyhatnám ezt a szerepet. Erre a beszélgetésre is a terapeutámtól jövök, és a mai ülésünkön is fogadkoztam neki, hogy ezt az évadot még végigcsinálom politikai megmondóként, és utána másfajta szerepre váltok. Most már jó lenne, ha nem lenne akkora a kontraszt a magánszemély és a közszereplő Puzsér között, mert azt érzem, hogy ha a kettő közti szakadékba beleesek, akkor szétzúzom magam, úgyhogy közelíteni és áthidalni szeretném a kettőt. Ehhez pedig az kellene, hogy nemet bírjak mondani arra, amit elvárnak tőlem, például a főnökeim.

A hamarosan megjelenő Metafizika című könyve hol helyezkedik el ebben a jövőképben? Ezzel a kötettel fordít hátat a politikai szerepvállalásnak?

Ez a könyv nem illeszkedik bele ebbe a karrierívbe, ezt én párhuzamosan futtatom az újságírói, közszereplői, rádiós, publicistaszerepemmel. A Metafizika című könyvemet tizenkét éve írom, és van egy közvetlen előzménye: 2008-ban Forrás címmel jelent meg hasonló tárgyú könyvem. Azóta folyamatosan tárultak fel bennem az újabb és újabb összefüggések, amiket le kellett írnom, nehogy nyomtalanul elszálljanak.

Több mint egy évtizedig írta november végén megjelenő könyvét Puzsér Róbert
Több mint egy évtizedig írta november végén megjelenő könyvét Puzsér RóbertPolyak Attila

A kötet koncepciója a latin ábécé egyetlen jellel, ékezet nélkül jelölt karaktereire épül. Ezzel a huszonkét betűvel neveztem meg egy-egy fogalmat, amelyeket ontológiai igénnyel írtam körbe, majd az ábécé betűinek és a tarot nagy arkánumának a számbeli egyezésére alapozva analógiás párokat alkottam, így a fejezetek tartalmát a nagy arkánum legautentikusabb feldolgozásai helyezik tágabb összefüggésbe. Az én szememben a tarot egy szent könyv, amit kultúrtörténeti korszakokon keresztül nem különböző nyelvekre fordítanak, hanem különböző képzőművészeti stílusokban interpretálnak. A tarot szinte minden felhasználónak a kártyavetés eszköze, de én ezt egy szent könyv meggyalázásának érzem, mintha mondjuk a Bibliából akarnám megjósolni a lottószámokat – az én számomra a tarot egy egyedülálló meditációs objektum, megszállottan gyűjtöm az interpretációit, és amikor kiterítem a kártyákat, olyan érzésem van, mintha az időtlenségbe pillantanék.

Megjelent az új Dívány-könyv!

A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!

Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra