Gyakran sütik rá a zacis és kóteres bélyeget az állami gondoskodásban felnövő gyerekekre, akik nemcsak a családjukból kiemelve, majd a gyerekvédelemben szembesülnek nehézségekkel, hanem onnan kikerülve is. Arról, hogy milyen esélyekkel indulnak a nagybetűs életbe, és hogy milyen előítéletekkel találkoznak ezek a fiatalok, Bárnai Árpáddal, az Élményakadémia Egyesület szakmai vezetőjével beszélgettünk.
A Magyarországon állami gondoskodásba kerülő gyermekek általában hosszú évekig ott is maradnak. Hogyan lehet őket felkészíteni az önálló életre?
Ezek a gyerekek nemcsak kikerülnek, hanem egy jó nagy adag bizonytalansággal kerülnek ki a családjukból, miután nem tudják, mennyi ideig kell kiszakítva élniük. A gyerekvédelem azon dolgozik, hogy az otthoni helyzet rendeződésével hazakerülhessenek, de ez a gyakorlatban sajnos nagyon ritkán valósul meg, így a gyerekek hosszú évekre a rendszerben maradnak. Ebben a bizonytalan helyzetben kellene segítenie őket akár a nevelőszülőknek, akár a gyerekotthonoknak, amelyeknek bár az volna a feladata, hogy a gyerekek bekerülésének pillanatától támogassák a felnőtt életre való felkészülésükben, mégis sok fiatal marad magára.
Melyek a legnagyobb nehézségek?
Az egyik dilemma az, amelyet már említettem is: a gyerek nem tudja, hogy pontosan meddig lesz bent, ahogyan azt sem, hogy hol. Nem ritkán előfordul, hogy ide-oda viszik, például nevelőszülőhöz kerül, aki egy idő múlva visszaadja. Nem könnyű úgy felkészíteni valakit, hogy azt sem tudjuk, meddig készítjük fel. Mindezt az is nehezíti, hogy egy szakellátásban nevelkedő gyerek még tíz-tizenkét társával osztozik egy-egy felnőtt figyelmén. Az volna pedig az egyik legfontosabb, hogy egy állami gondoskodásban élőt biztonságos, támogató felnőttek vegyék körül, és legyenek olyan kapcsolódásai, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy megtapasztalja, milyen egy szerető közegben élni.
A felnőttnek azonban egyszerűen nem jut ideje arra, hogy kapcsolódjon a gyerekhez. Nincsenek olyan közös pillanataik, beszélgetéseik, amelyek során abban erősítheti a fiatalt, hogy nincs egyedül, sőt arra sincs mindig alkalom, hogy észrevegye, jó vagy rossz-e a kedve. Akkor kezdhetünk foglalkozni az élet nagyobb kérdéseivel, ha a kis kérdésekkel is tudunk. Ha nem tudom megbeszélni azzal a felnőttel, akire rá vagyok bízva, hogy nem ízlett a főzelék, vagy, hogy szeretem a manga rajzfilmeket, akkor
hogy beszélgessek arról, hogy milyen párkapcsolatot szeretnék, milyen jövőt képzelek el magamnak?
Mennyi az esély arra, hogy egyetlen gyerekvédelmi szakember végig tudja kísérni ezen a nehéz úton az állami gondoskodásban élő gyereket?
Miután a gyerekvédelem egy nem megbecsült, alulfizetett, nem támogatott, nehéz munka, sokan nagyon hamar kilépnek. Ott van a gyerek bizonytalan ideig, nincs elég felnőtt körülötte, de az a nem elég felnőtt is gyorsan cserélődik. Sok fiatalnak elszigetelt élmény a gyerekvédelemben felnőni. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy szülőként is komoly kihívás jól felkészíteni a gyereket a fiatal felnőtt életére, ilyen sorsú fiataloknál még nagyobb kihívás az egyéni figyelem, a jövőről való közös gondolkodás, az önbizalom és a megerősítő-motiváló környezet gyakori hiánya miatt.
Milyen érzésekkel lépnek a felnőtt életükbe ezek a fiatalok?
Sok fiatal úgy érzi ilyenkor, hogy a maga ura, akit már nem kontrollálnak, nem irányítanak, nem szabják meg, mikor mit csinálhat. Annak, hogy azt gondolják, most végre ők irányíthatják a saját életüket, van egy öröme, de egy bizonytalansága is:
„vajon menni fog-e, vajon boldogulok-e?”
Ráadásul egy gyerekvédelemben felnőtt fiatalt gyakran bélyegeznek problémásnak, ezért nagyon gyakran kapják meg, hogy „utcára vagy börtönbe kerülsz”. Még akkor is, ha esetleg ezek nevelő szándékkal hangoznak el, hozhatnak egyfajta bizonytalanságot a fiatalban. És persze vannak ijesztő példák is, hiszen a sorstársak között is akad olyan, aki nem boldogul olyan könnyen. A kikerülő fiatal felnőttnek az emberekkel való kapcsolódást is tisztáznia kell, hiszen a gyerekotthonban vagy a nevelőszülőknél azokkal töltötte a napjait, akikkel összesodorta az élet. A boldogulásában fontos tényező az is, hogy milyen maradt, egyáltalán maradt-e kapcsolata a vér szerinti családjával. Ezek mellett még ott vannak azok a kérdések is, hogy kihez kapcsolódhat, egyáltalán a gyerekotthonhoz tartozik-e még, visszamehet-e látogatni, vagy inkább a saját családjához menjen-e, miközben lehet, hogy haragszik rájuk, vagy épp szomorú a sorsuk miatt, esetleg egyszerre szégyelli és szereti őket.
Ilyen érzelemcsomag, sok bizonytalanság vagy akár szorongás mellett még az az életkezdési támogatásként kapott összeg sem elég ahhoz, hogy elkezdje az életét.
Hogyan fogadja őket a társadalom?
Én azt látom, hogy a gyerekotthonban élőkhöz kapcsolódik valamilyen negatív konnotáció vagy címke, például az, hogy zacis vagy kóteres. Ennek valószínűleg az az oka, hogy amikor egy ilyen gyerekkel találkoznak a kortársai vagy akár a felnőttek az óvodában és az iskolában, nem tudják értelmezni, hogy az miért nyugtalanabb, szorongóbb, hangosabb, szótlanabb vagy ingerlékenyebb. Másrészt, a pedagógusnak nincs arra lehetősége, hogy egyéni figyelmet nyújtson, így sok feszültség van abból, hogy a gyerek zavarja az órát, vagy bántja az osztálytársait. Tehát amikor egy fiatal azt mondja, hogy „gyermekotthonban nőttem föl, és szeretnék munkát vállalni”, akkor sok előítélettel találkozhat. Ugyanez igaz az élet összes területére, hiszen a munkaadók mellett például az albérletet kiadó tulajdonosok sem tudják jól kezelni a helyzetet.
Milyen nehézségekkel szembesülnek leendő munkahelyeiken?
Sokuknak nagyon magas a szorongási szintje, sokkal feszültebbek és nyugtalanabbak, ha egy új állásba kerülnek, hiszen életük során már sok olyan hatás érte őket, ami arra edzette az idegrendszerüket, hogy bármikor nagy baj történhet – ezért tudnak még a legkisebb ingerre is nagyon erősen reagálni. Nem könnyű az idegenekkel sem kapcsolódni, így gyakori, hogy nem is tudnak sokáig megmaradni egy-egy helyen.
Hogyan lehetne ezen változtatni például munkaadói részről?
Sokat segítene, ha a munkaadók, de általában a társadalom érzékenyebben tudna viszonyulni azokhoz a fiatalokhoz, akiknek az életében olyan traumák történtek, mint amiket a gyermekvédelemben nevelkedő fiatalok átélnek.
Milyen sikerrel veszik az akadályokat az önálló életükben ezek a fiatalok?
Először arról kell beszélnünk, hogy mit tekintünk sikernek. Az emberek többsége számára elképzelhetetlen, mennyire nehéz, amikor egy fiatalnak egy intézményből kikerülve teljesen egyedül kell felépítenie az egzisztenciáját, és nem támaszkodhat arra, hogy amíg egyenesbe jön, otthon, a szüleinél lakik, étkezik, megbeszéli velük a dolgait, vagy akár segítenek neki elindulni a saját útján. Ha megnézzük a hajléktalanságban élők önbevallásos statisztikáit, láthatjuk, hogy köztük sokkal magasabb százalékban vannak gyerekvédelmet is átélt emberek, mint az átlag népességben. Minden ötödik hajléktalan élt gyerekvédelemben, ami azért magas szám. Van, akinek már az is a siker, hogy ezt elkerüli, másnak az, hogy sok munkahelyet megjárt, de nem adja fel, vagy akár az, hogy a nehézségeiben segítséget kér – például alkohol- vagy drogfüggőként rehabra megy.
Nyilván találkoztál sok negatív, de remélhetőleg pozitív esetekkel is.
Ismerek olyat, aki fiatalokkal dolgozó edző lett, és messzebbről követve az életét, úgy látom, jól van. Aztán van sok olyan fiatal is, aki az új közegében és a párkapcsolatában is stabil, és olyan is, aki utcára kerül vagy a börtönből ír. Nem mindenkinek sikerül jól venni az akadályokat,
van, aki elakad élete alakításában, küzd a hétköznapi megélhetésért, vagy bűnöző lesz, esetleg a szorongását valamilyen szerrel próbálja tompítani.
Fontos azonban arról is beszélni, hogy Magyarországon nagyobb arányban kerülnek cigány származásúak a gyerekvédelembe. A korábban említett előítéletcsomaghoz még kapcsolódik egy ilyenfajta rasszista előítélet is, így bármennyire is törekszik az önálló élet kialakítására a fiatal, gyakran szembesül azzal például, hogy származása miatt nem adják ki nekik a kinézett albérletet – de ugyanez igaz a munkavállalásra is.
Ezek is nagyban befolyásolhatják azt, hogy kivel mi lesz.
Mivel lehetne segíteni őket, mire volna szüksége ezeknek a fiataloknak?
Sok mindenre, de ha egy dolgot kellene kiemelnem, akkor azt mondanám, hogy egy jó felnőttre. Egy biztonságos és támogató felnőttre, egy olyanra, akivel kapcsolódhatnak, aki kíváncsi rájuk, aki fontosnak tartja őket, és azt érezteti velük, hogy számítanak. Az, hogy ez a felnőtt éppen a nevelője, az edzője, a tanára, a szomszédja, a munkaadója, a kollégája vagy épp egy szociális munkás, teljesen mindegy.
És mit kíván a magyarországi gyerekvédelem?
Egyfelől lehetőséget arra, hogy lehessen utánkövetni ezeket a fiatalokat, információt gyűjteni róluk, különben nem is tudjuk, mit akarunk megoldani. Fontos lenne a szektorközi együttműködés is, amelynek az lenne az üzenete, hogy gyerekvédelemmel nemcsak a gyerekvédelmi szakember foglalkozik, hanem az is, aki nem – vagyis, mi a dolgom tanárként, nővérként, orvosként, ha egy ilyen gyereket tanítok, vizsgálok. Emellett egy olyan társadalmi párbeszédre is nagy szükség lenne, hogy ne stigmatizáljuk azokat az embereket, akik támogatást kaptak a társadalomtól. Ne bántsuk már még pluszban a nehézségeik miatt azokat, akiknek nehezebben indult az élete!
A gyermekvédelem nehézségeiről beszélgettünk Varró Gabriellával, az SOS Gyermekfalvak kommunikációs szakemberével ebben az interjúnkban.
