A függőkkel való munkám során a kontroll mindig szóba kerül. Nem véletlenül, hisz a függőség kéz a kézben jár a kontrollal és annak elvesztésével. A szer tudat- és közérzetmódosító. A függő az adott szer használatával képes jól, komfortosan érezni magát bármikor, függetlenül attól, hogy milyen a világ. A szerhasználat öngyógyítás a fájdalomra, mert a szerhasználó így kontrollálni tudja az érzéseit. Megvéd a rossz érzésektől. Beállva teljesen mindegy, mi van a külvilágban, mi zavar, mi kellemetlen. Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása saját élményeken alapszik.
Kiskoromban sokat szorongtam. Később az alacsony önértékelés, a testem el nem fogadása és az ezzel együtt járó önutálat volt jellemző rám. Sokszor csúfoltak, kipécéztek, de ezekről nem tudtam, nem mertem otthon beszélni, annyira szégyelltem. Később, tinikoromban tele voltam félelemmel a jövőmet illetően, fogalmam sem volt, hogy mi akarok lenni, inkább csak az, hogy mi nem. Céltalan voltam. Úgy gondoltam, belőlem sohase lesz semmi.
Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása
Szerzőnk, Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, metadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt.
Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 18 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben. Jelenleg drog- és alkoholfüggőkkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozik, tizenöt éve intézményi és több mint hat éve magánpraxisban, egyéni és csoportos formában.
Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és a Pörögnek a fejemben a filmkockák című köteteknek.
A droghasználat ezért megváltás volt számomra. Azonnal tudtam, ez kell, ezt akarom, lehetőleg mindig! Beállva el tudtam magam fogadni, néha még szerettem is magam. Megadta azt a felszabadultság-érzetet, amire mindig is vágytam tudat alatt. A cucc felpörgetett. Beállva minden nap ünnepnap volt.
A drogoktól felszabadult lettem, elmúltak a szorongásaim, eltűnt a kishitűségem, kis időre valakinek érezhettem magam. Biztonságban voltam. Jól aludtam, a keblemre tudtam volna ölelni a világot. Sőt, ilyenkor még vonzónak is találtam magam. Ilyenkor ment a csajozás, működött a szex, minden jó volt... A szerhasználat segítségével képessé váltam a környező “rossz, gonosz és kiszámíthatatlan világból” élhetőt varázsolni magamnak, könnyen és gyorsan.
A hatás azonnal jön és kiszámítható
Ha bizonyos szerből bizonyos mennyiséget használok, biztosan tudom, hogyan fogom érezni magam, függetlenedni a nyomasztó, kényelmetlen érzésektől. Így biztonságban érzem magam.
- Kinézek reggel és látom, ramaty az idő és esik az eső? Egy kis cucctól máris nem érdekel.
- Szemét velem a főnök? Nem baj, ha drogozom vagy iszom rá, nem fáj.
- Félek a vizsgától? Hopp, egy nyugtatót be, és máris megszűnik a szorongás.
- Felidegesített a nőm? Iszok rá valamit és leszarom.
- Szar a meló? Utálom? Nem baj, már csak két órát kell kibírni, és jön a megváltó ellazulás... Annyit már féllábon is...
Fontos szempont, hogy könnyen, gyorsan, ráfordított munka nélkül történik mindez. Persze később ez a tétel már nem állta meg nálam a helyét, mert a tényleges függőség kialakulása után már egyre nehezebb volt a megfelelő mennyiségű napi adag megszerzése, komoly munkába (időbe, pénzbe, utánajárásba, drogterjesztésbe és ezáltal veszélyes helyzetekbe, a szer hiánya pedig komoly megvonási tünetekbe) került.
Minden kényelmetlen, fájdalmas érzés elnyomására tökéletesen jók voltak egy ideig a szerek. Miután függővé váltam, kétségbeesett, egyre hiábavalóbb kísérleteket tettem, hogy képes legyek kontrollálni a használatomat, egészen addig, míg kb.15 évvel később be kellett ismernem a teljes vereséget, a kontroll teljes elvesztését. Ekkor kénytelen voltam megadni magam és ezzel együtt a rehabot és a felépülést választani.
Természetesen a rehab után józanul jött a neheze, mert tisztán jöttek újra azok az érzések, amikre korábban használtam. Újrakezdőként tapasztalatlan, önbizalomhiányos, pénz és munka nélküli lúzernek éreztem magam. A felépülés során kellett (és kell a mai napig is) megtanulni élni az életet annak feltételei szerint. Néha csak elviselni, sok esetben csak túlélni, jó esetben még élvezni is úgy, hogy a sikerélményre se kelljen használni – mivel arra legalább annyira jól lehet drogozni.
A drog sokat adott, de később legalább annyit el is vett: pont az igazi érzéseimet nem éltem így meg, önmagamat gátoltam abban, hogy fejlődjek, változzak, előre haladjak az élet minden területén: konfliktuskezelésben, párkapcsolati működésben, gyereknevelésben, továbbtanulásban, szakmai vagy munkahelyi előmenetel terén.
A fájdalomra és a félelemre is szükség van, fontos jelzés értékkel bír az életben, szükséges érzések a fejlődéshez, az előrelépéshez, a változtatásokhoz. Ha valakinek kellő önbizalma van, nem fél kipróbálni új helyzeteket, nem ijed meg az újabb kihívásoktól, képes váltani, és akkor sem törik össze, ha hibázik.
Az erősen kontrolláló, belül bizonytalan ember szereti kézben tartani a dolgait, hogy ne érhesse meglepetés. Mindig tudnia kell, hogy mi és hogyan fog történni. Szereti, ha úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarja, és ha nem az van, nagyon megviseli.
A kontroll nyilvánvalóan nemcsak a szer- és alkoholhasználók sajátja, hanem az összes egyéb függőségre jellemző attitűd.
Jöjjön most erre egy saját példa.
A droghasználat abbahagyása csak az első lépés volt. Amikor kijöttem a rehabról 36 évesen 27 hónap terápia után, olyan voltam, mint egy frissen érettségizett. A szerhasználat miatt kimaradt 15 év a személyiségfejlődésemben, ami alatt egy helyben álltam, és más se történt velem, csak drogoztam. Ez a rehab utáni újrakezdésnél komoly bizonytalansággal, szorongással járt, kb. ugyanúgy voltam, mint anno amikor elkezdtem, csak most tisztán szándékoztam a problémáimmal megküzdeni. Azok az érzések ugyanúgy megvoltak, csak eltelt közben 17,5 év...
Emiatt továbbra is erősen bennem volt még a mindent kontrollálás vágya, mindig irányítani akartam a dolgokat magam körül, a környezetem legnagyobb bánatára. Ez végső soron szélsőségesen egoista szemléletmód, ami a felépülés évei során lassacskán enyhült, kb. annak arányában, ahogyan az önbizalmam kezdett épülni.
“Akkor vagyok biztonságban, ha minden kiszámítható”
A kontroll vágya nálam párkapcsolat és szex terén egyaránt megjelent. Az előzményekhez tartozik, hogy gyerekkoromban 2 éves koromtól nem láthattam az anyámat, el voltam szakítva tőle, és ötévesen kerültem vissza hozzá újra. Azaz életem egyik legmeghatározóbb szakaszában anya nélkül voltam. Ez erősen befolyásolta a későbbiekben a nőkhöz való viszonyomat.
Nehezen kapcsolódtam, féltem az elköteleződéstől, ezért úgy alakítottam a dolgaimat (nem tudatosan persze), hogy ne kelljen kötődnöm, ne kelljen újra átélnem az esetleges elhagyatás érzését.
Később, már a felépülésben, a szexben is megjelent a kontrolltéma egyéb formában. Fontossá vált számomra az irányítás a szexben ugyanúgy, mint az életem egyéb más területein. Mert domináns félként biztonságban érezhettem magam, ilyenkor az én kezemben volt a kontroll, uraltam a helyzetet, minden úgy történt, ahogyan én akartam, előre megvolt a forgatókönyv. A látszatsikereken túl ezáltal megvédtem magam az intimitástól, a kötődéstől, a sérüléstől, az elhagyatás lehetőségétől, a valódi érzésektől. Nem érdekelt, hogy a lány honnan jött, mi van vele, mi lesz vele utána, az együttlét után sokszor már zavart a jelenléte.
Ha nem kötődöm, nem kell felelősséget vállalnom másért, nem kell hallgatnom a problémáit, nem fog nekem gyereket szülni, nem fog elhagyni, így az nem is fájhat. Ez az életforma sok bűntudattal, érzelmi elsivárosodással, be nem tartott ígérgetéssel és párkapcsolati problémákkal járt egészen addig, amíg fel nem tudtam hagyni vele a mélypontom elérése után. Az eredője és egyben a felépülésem kezdete is az anyámmal való kapcsolatom javulásából fakadt. Majd a felépülés során, ahogyan egyre intimebbé vált a viszonyom az anyámmal, meg tudtam neki bocsátani, és ő is nekem.
Az évek és az elért sikerek hatására egyre több lett az önbizalmam, és ezáltal váltak egyre intimebbé a kapcsolataim, úgy párkapcsolati, mint családi szinten. Az élet egyéb területein is egyre kevésbé tartok az újtól, az ismeretlentől, folyamatosan jönnek új lehetőségek például a munkámban, és élek is velük.
Függő párkapcsolat
Sok hozzátartozó szokott jönni hozzám konzultációra. Náluk mindig az a kulcskérdés, hogy ők a másik, a szerhasználó felet szeretnék kontroll alatt tartani (ne igyon! igyon, de ne annyit!, csak amennyit én jónak tartok, ne többet!), és a saját részükkel nem szeretnének foglalkozni: Neki kell változnia, nem nekem, hiszen neki van baja! Ez nem igaz,
a függőség kérdését mindig rendszerben kell szemlélni, értelmezni.
Az alkoholista és a társfüggő hasonlóan működik; nem véletlenül találnak egymásra, szükségük van egymásra, kielégítik egymás szükségleteit. A szerhasználó szükséglete a szer vagy az alkohol, hogy ezzel tartsa kontroll alatt az érzéseit, míg a társfüggő szere maga a szerhasználó, őt próbálja kontrollálni. Ebben az a lényeg, hogy ne magával kelljen foglalkoznia.
Mindkét fél pont ugyanúgy, függőként működik, játszmájukban mindkettőjüket a „majd holnap” attitűd jellemzi. Holnaptól leszokom! Ha még egyszer berúgsz, elköltözöm!
Aztán persze másnap megy minden ugyanúgy tovább.
Igazából egyik fél sem akar változni, ez az igazán fájdalmas lenne. Mindegyik fél a másiktól várja a változtatást. Az alkoholista azt mondja, azért iszik, mert csak így bírja ki a párja mellett, a párja meg azt, hogy azért viselkedik annyira szörnyen, mert a társa iszik. Ez a 22-es csapdája.
A hozzátartozónak az a felépülés kezdete, ha felismeri, hogy nem lehet más személy szer- vagy alkoholhasználatán kontrollt gyakorolni, csakis és kizárólag saját magán.
Egyetlenegy valakin tudok csak változtatni, és az saját magam vagyok.
Kijózanodva el kell az életet fogadnom olyannak, amilyen, annak minden jó és gyakran sok negatívumával együtt, de már nem kell ezekre az érzésekre használnom. A felépülés munka, ami nem megspórolható. Szükségeltetik hozzá valamiféle érett hit. Hit abban, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogyan kell, és annyi a lényeg, hogy én magam megtettem-e magamét, a többit már tényleg másokra (akiket nem tudok kontrollálni) és egy Felsőbb Erőre bízom.
Végül, de nem utolsósorban, ki kell emelnem a sorstársi közösség jelentőségét, mert fontosnak tartom, hogy legyen valaki, aki tud adni visszajelzést, mert ez egyfajta fék tud lenni egy függő számára, hiszen saját magunkra nehéz reálisan rálátni.
A növekvő önbizalom elhozza a kontroll iránti vágy csökkenését. Már nem baj, ha nem úgy történnek a dolgok sok esetben, ahogyan szeretném, nem a világ idomul hozzám, hanem nekem kell bizonyos, nem önfeladó kompromisszumok árán a világhoz idomulnom.
