Hányszor hallottuk már, hogy egy bírósági ítélet nem az igazságról szól. De ki az, aki szó szerint nem robban fel egy ilyen vérlázító felmentés hallatán? Lássuk, mi történt.
2021-ben a Képzőművészeti Egyetem egyik férfi hallgatójától kért segítséget az áldozat. Fájdalomcsillapítót kért diáktársától a lány, akinek végül mégsem volt szüksége a gyógyszerre, ám a fiú erőszakoskodni kezdett vele. Ezt a tettét az elkövető egy üzenetben el is ismerte, ám a rendőrség nem vette komolyan. A bíróság első fokon azzal mentette fel a férfit, hogy tette nem minősül erőszaknak, mivel a nő maga engedte be diáktársát, és nem állt ellen elég hangosan.
Az erőszak válik normálissá
Nem kell jogi egyetemet végeznünk ahhoz, hogy érezzük, már a felmentésről szóló érvelés is rettentő gyenge lábakon áll. Először is, azt egyszer és mindenkorra meg kellene tanulnia ebben az országban mindenkinek – férfinak és nőnek egyaránt – hogy a nem, az nemet jelent, nem pedig igent vagy talánt.
Legyen elég egyszer kimondani: nem, nem kívánok a másikkal szexuális kapcsolatot létesíteni. Pont.
Ehhez nem kell kiabálni, ordítani, sikítani. Tökéletesen elegendőnek kellene lennie, hogy normál hangerővel nemet mond valaki. Ha ekkor a másik a fizikai erejét, hatalmát használja, hogy mégis megszerezze, amit akar, az erőszak.
Ez konkrétan az erőszak tankönyvi definíciója.
Nehéz megmondani, hogy mi az indoklás legfelháborítóbb eleme, de az áldozathibáztatás magasiskolája, ha valaki azt állítja, egy nő ellen azért lehetett erőszakot elkövetni, mert ő engedte be a férfit.
Innen már csak egy lépésre van az, hogy biztosan kihívó ruhát viselt, biztosan bátorította a férfit és a többi.
Persze, és a nő valójában semmi mást nem akart, csak hogy valaki erőszakoskodjon vele. Mert egy ember, akinek nincs valamilyen mentális betegsége, az kifejezetten szereti a verbális és fizikai erőszakot, igaz?
Még mindig az áldozat a hibás
Ez az ítélet tökéletesen tárgyiasítja a nőt ebben a történetben, mert nem merül fel, hogy ez az eset őt egy életre traumatizálta. Hogy elképesztően hosszú időbe telik majd számára, hogy feldolgozza az eseményeket, ha egyáltalán képes lesz rá valaha.
Ki fog hatni az összes párkapcsolatára, hiszen mennyi időbe telik majd,
amíg újra képes lesz bízni egy férfiben?
Mennyi időbe telik majd, hogy anélkül merjen az utcán sétálni, hogy ne nézzen a háta mögé, vagy hogy ne hordjon magánál valamilyen önvédelmi eszközt. És hogyan neveli majd a fiát?
Mindeközben az első fokú ítélet alapján az erőszaktevő elsétál. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem tett volna tönkre egy másik életet. Mintha a hatalommal – bármilyen is az – való visszaélés normális lenne, elfogadott, sőt, a rendszer még „bátorítja” is azokat, akik ilyesmire vetemednének, hiszen „meg lehet úszni”. A másik kérése, véleménye, érzései nem számítanak, csak hogy „én” megtehessem, amit akarok, mert nincsenek következmények.
Ez a norma ma Magyarországon.
Az pedig, hogy a lány diáktársai tiltakoztak, legalább azt mutatja, hogy ha már a jogrendszerben nem is, az egyénben még maradt együttérzés, szolidaritás. Minden tiszteletem azoké, akik felemelték ebben az ügyben a hangjukat, mertek szembeszállni egy rendszerrel, amelyben a nő bizonyos esetekben még mindig csak másodrangú állampolgár.
Korábban nagy port kavart annak a karateedzőnek az ügye is, aki egy kislánnyal erőszakoskodott, mégis megszüntették az eljárást ellene. Erről itt írtunk.
