Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha valaki azt mondja, a történelem száraz és távoli, valószínűleg még nem találkozott Budai Lottival. Az író és nőtörténeti kutató blogokon, könyveken, podcastben és most már kártyajátékban is új szemszögből mesél a múltról – női nézőpontból.
Miközben ledönti a történelem hamis toposzait, abban hisz, hogy a múlt megértése a nők és férfiak közös gyógyulásának kulcsa.
Általános vagy középiskolában is vonzódtál már a történelemhez?
Igen, nagyon. Középiskolában – ez kicsit eminensnek hangzik – összesen egy darab négyesem volt történelemből, minden röp- és nagydolgozatom ötös lett. Szuper történelemtanárom volt. A történelmet azért szerettem a legjobban, mert számomra történetek összefüggő láncolata. Néha nem is értem, hogyan lehet úgy tanítani, hogy a gyerekek ne szeressék.
Arra is emlékszem, hogy nem voltam lázadó kamasz, inkább megfelelési kényszeres gyerek. Az első erős élményem – már inkább nőtörténelemhez, feminizmushoz kötve – az általános iskolában ért, ötödikben. Az osztályfőnökünk kifakadt, mert néhányan – kamaszodó lányként – olyan nadrágot viseltek, amiből kilátszódott a fehérnemű. Azt mondta, „szegény fiúknak ez eltereli a figyelmét”.
Bennem ez óriási igazságérzet-sértést váltott ki, amiért azt figyelmeztetik, aki viseli a ruhadarabot, és nem azt, aki nem figyel órán.
Gimnáziumban pedig a házirend a fiúk viseletét nem szabályozta, a lányoknál viszont tilos volt a smink, a miniszoknya, a körömlakk, hosszú volt a sor. Persze, senki nem tartotta be, de 12 évesen nagyon igazságtalannak éltem meg, hogy a lányok külsejét szigorúan szabályozzuk, a fiúkét nem.
Volt pont, amikor eldöntötted, hogy a női történelmet új nézőpontból szeretnéd elmesélni?
Ez inkább organikusan alakult. Előbb történelmi regényeket írtam, közben divattörténeti blogot és Facebook-oldalt indítottam. A Rizsporos hétköznapok első kötete egy könnyebben emészthető, populárisabb divattörténetre fókuszáló anyag lett. De mikor befejeztem éreztem, hogy valami hiányzik, mikor is egy lengyel divattörténész videója elindított bennem valamit. Arról beszélt, hogy amikor a krinolin volt divatban, X millió kiskorú munkáslány dolgozott gyárakban, az S-vonal idején még szabadon zárhatták elmegyógyintézetbe a „hisztériásnak” nevezett nőket... Ekkor döntöttem el, hogy mélyebbre megyek a témában, eltávolodva a divattörténettől.
Mit gondolsz, melyek azok a toposzok, amelyek leegyszerűsítik a nőalakokat? Leoszthatók ezek korszakok?
A patriarchátus számára értelmezhető, hagyományos szerepek, mint a szűz, feleség, anya és háziasszony lényegében mind ilyen toposzok.
Ehhez csatlakoztak a különféle korok előítéletei. Az európai gondolkodásra nagy hatású ókori görög kultúrkör a nőt „hibás férfiként” látta. Úgy vélték, hogy a nők morálisan gyengék, intellektus nélküliek, „romlottak” és irányításra szorulnak. A judeo-keresztény kor szülte a bűnös nő képét, félték a női szexualitást, amiről úgy hitték, a férfi lelki üdvét fenyegeti. Ezután jöttek az igazán veszélyes nőképek. A felvilágosodás idején megalkották a piedesztálra emelt gondoskodó anyát és szupportív feleséget, akinek, ha megfelelt az elvárásoknak, kijárt a férfi tisztelete... Legalábbis látszólag a felszínen. A romantika megteremtette az „otthon angyalát” , a tökéletes háziasszonyt, majd a törékeny, testileg-lelkileg kíméletre szoruló virágszál. Ekkoriban már nem azt mondtak, a nők amorálisak vagy bűnösök, hanem hogy túl törékenyek, érzékenyek a politizáláshoz vagy épp a munkavállaláshoz. Hozzá kell tenni, ekkoriban nők milliói dolgoztak gyárakban is.
Tudatos torzítás volt ez, vagy a korszellem „velejárója”?
Nem mindig tudatos, de szándékosság mindenképp felfedezhető. A narratíva, hogy a nő gyerekes, gyenge, bűnös vagy törékeny egy folyamatos ideológiai hátteret adott a jogi és társadalmi korlátozásokhoz. Amire először a magántulajdon kialakulása idején lett szükség. Valamikor az írott történelem hajnalán a vagyon és címek férfiágon kezdtek öröklődni. Meggyőződésem, hogy valahol ezen a ponton fordult sanyarúra a nők sorsa. Mert egy férfi saját apaságában csak a nő, pontosabban a női szexualitás lekorlátozása, tilalmak és szankciók felállítása révén lehet. A nőket elnyomó szokásjogi és írott normákat pedig igazolni kellett, leginkább azzal, hogy a nő a fentebb felsorolt hiányosságai miatt irányításra szorul.
De hogy a szándékosságra visszatérjünk... Bizony előfordult, hogy egy-egy újabb előítélet, mondjuk úgy éppen jókor bukkant fel. Az ipari forradalom kezdetén, amikor nők tömegei kezdtek a gyárakban dolgozni, hirtelen megjelent a feleség és anya szerep rózsaszínre festett ideálja, hogy az esetleges gazdasági-politikai követelések helyett a természetesnek hazudott helyükre szögezze a nőket. Azaz elhitesse velük, hogy az államügyek helyett inkább a politizáló férjeikkel törődjenek, őket támogassák és fiaikból jó államférfit neveljenek, aki helyettük majd politizál..
A rendszer persze nem mindig működött tökéletesen. A francia forradalom idején rengeteg női politikai klub jött létre. Ebben az időszakban számos pamflet is született, amelyekben nők – és néhány férfi is – a nők emberi és politikai jogaiért álltak ki. Erre válaszul alakult ki a romantika korának törékeny nőideálja, amelyről korábban is szó volt. Ezt az eszményt azonban félre kellett tenni.
Amikor kitört az első világháború „hirtelen” kiderült, hogy a nők nemcsak a gyárakban tudnak helytállni, hanem akár robbanófejeket is képesek összeszerelni. A háború után pedig sok nő már nem akart visszatérni a hagyományos, „domesztikált” háziasszony-szerepbe.
Számos nyugat-európai országban ekkor kapták meg a nők a szavazati jogot, több helyen pedig a válás és más társadalmi intézmények is megreformálódtak. A húszas évek során mindez együtt járt egy új életstílussal: rövidebb ruhákkal, a jazzkorszak felszabadult hangulatával, és egy jóval egyenrangúbb női szerepfelfogással. Amire megint lesújtott egy új nőkép. Főleg Amerikában, az 1950-es években ismét megjelent az otthon falai között kiteljesedő „családgondozó nő” ideálja. Ennek a kimunkálása már nem csak szándékos és tudatos, de félelmetesen összehangolt tevékenység volt a media, az orvos-, szociológustársadalom a reklámipar vagy épp az oktatási rendszer részvételével. Erről írt Betty Friedan A nőiesség kultusza (angolul The Feminine Mystique) című művében. De a korszakot jól illusztrálja például a Mona Lisa mosolya című film is (Julia Roberts főszereplésével), amely bemutatja, hogyan működött az 1950-es évek amerikai felsőoktatási rendszere, és hogyan manipulálták a nőket, hogy a tanulás helyett inkább a házasságot és a háztartást válasszák.
Mindez tehát nem a véletlen műve volt, hanem egy nagyon tudatos társadalmi irányítás, amely a női szerepeket folyamatosan a hagyományos, otthonhoz kötött keretek közé próbálta visszaterelni a patriarchátus.
Ha nőkről írok, igyekszem női szerzők, modern kutatók munkáira támaszkodni. A modernebb megközelítések azért is fontosak, mert a történelem során a híres nőket – legyen szó politikai, művészeti, vallási vagy tudományos teljesítményükről – a hagyományos történetírás a férfiak szemén át nézte. Azaz nők értékelése általában aszerint történt, hogy mennyire feleltek meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket a férfiak támasztottak velük szemben: hogy legyenek szépek, engedelmesek és termékenyek.
Ezért is fontos „levenni a férfi szemüveget”, mert ezzel nemcsak az a veszély áll fenn, hogy a nőket eltüntetik a történelemből, hanem az is, hogy meghamisítják vagy eltorzítják az életüket – még akkor is, ha látszólag a figyelem középpontjában maradnak.
Számomra különösen megdöbbentő élmény volt, amikor I. Erzsébet angol királynő életrajzait kezdtem olvasni. Magyarul például alig találni olyan könyvet róla, amelyet ne férfi írt volna, és ezekben a szerzők gyakran hosszasan áradoznak arról, milyen gyönyörűnek vagy csodálatosnak tartják őt. Az egyik szerző például egy fiatalkori portré láttán azt írta, hogy „majdnem beleszeretett” a királynőbe. Soha nem találkoztam még olyan életrajzzal, amelyben egy férfi uralkodóról hasonló hangnemben beszélt volna a szerző – ahol oldalakon keresztül ecsetelték volna, hogy mondjuk milyen jóképű volt. Ezt a jelenséget a barátnőm, Fodor Marcsi is megfigyelte: amikor Angliában egy nagy könyvesboltban kereste I. Erzsébet életrajzait, a címek mind valamilyen férfira utaltak – Első Erzsébet szerelmei, Első Erzsébet kapitányai, Első Erzsébet meg nem született fia, Első Erzsébet és Shakespeare. Úgy tűnik, a királynőt mindig valamilyen férfihoz kellett viszonyítani, mintha önmagában nem lenne elég érdekes.
Ugyanez figyelhető meg Nagy Katalin esetében is, aki az egyik legnagyobb orosz uralkodó volt, mégis többnyire arról beszélünk, hány férfi szeretője volt, és milyen „botrányos” dolgokat művelt – holott ezek nagy része puszta kitaláció.
Vagy ott van Camille Claudel, a rendkívül tehetséges francia szobrász, akinek életét gyakran pusztán Rodinhez fűződő szerelme alapján mesélik el. Még ma is olyan címekkel írnak róla, mint Rodin őrült múzsája – mintha az ő művészete csak a férfi zsenijének mellékterméke lenne.
De említhetnénk Theodóra császárnét is, aki I. Justinianus bizánci császár felesége volt. A férje társuralkodóként kezelte, együtt fogadtak követeket, és közösen hoztak döntéseket – ami az i. sz. 500-as években rendkívül szokatlan volt. Theodóra sokat tett a nők jogaiért: az ő hatására vezettek be olyan törvényeket, amelyek megtiltották a női rabszolgák bordélyokba való eladását, büntették a nemi erőszakot, és először biztosították a nők számára a válás jogát, sőt a vagyon és a gyermekek feletti felügyelet lehetőségét is. Mindez természetesen kiváltotta a korabeli férfitársadalom ellenszenvét. Justinianust „papucsférjnek” nevezték, Theodóráról pedig azt terjesztették, hogy korábban kurtizán volt – ezt egyetlen korabeli történetíró állította, aki köztudottan gyűlölte a császári párt, és azt írta róluk: „uralkodásuk rosszabb, mint a pestis, mert a pestist legalább túl lehet élni.” Mégis, az utókor sokáig ezt a gyűlölettel átitatott képet vette át.
Ez is azt mutatja, mennyire óvatosnak kell lennünk, amikor régi történeteket olvasunk: ha egy nő történetét férfiak írták le és adták tovább, abban szinte biztosan van torzítás.
A közösségi médiában a történelmet új nézőponton kereszül meséled. Milyen felelősséget érzel ebben?
Felelősséget és lehetőséget. Ha van tehetségem, az az, hogy a történelmi tényeket közérthetően közvetítem. És hála Istennek, az évek során több olyan médium és felület is az utamba került, amelyeken keresztül mindezt meg tudom valósítani. Kezdve a közösségi média oldalakkal, folytatva a podcastekkel, majd a könyvekkel.
Nemrég jelent meg egy közös könyvem két szerzőtársammal – a Micsoda Barátnők voltak –, aminek éppen az a célja, hogy lerombolja azokat a régi, hamis toposzokat és narratívákat, amelyek a női kapcsolatokat jellemzik, például azt az elterjedt tévhitet, hogy a nők nem képesek összefogni egymással. Készítettem egy kártyajátékot is: 42 lap 42 nő rövid történetével – több korszakból és régióból – és életművük öt kategóriaban való pontozásával, amiket aztán lehet egymással ütköztetni – pont, mint a régi autóskártyákban, csak itt a női teljesítmények mérhetők, ezért is neveztem magamban a játékot „feminista autóskártyának”.
Nagyon figyeltem arra, hogy a világtörténelem minél több szegletéből gyűjtsek össze nőket. Fontosnak tartottam, hogy ne csak a „nyugati, fehér nagyítón” keresztül válogassunk híres nőalakokat, hiszen így is el lehet tüntetni sokakat a történelemből. Ezért igyekeztem bevonni keleti, dél-amerikai és közép-amerikai kultúrkörökből származó nőket is.
A feminista szó 2025-ben pejoratív jelző szerinted?
Mindig is próbálták negatívvá tenni. Már a szüfrazsettek idején „szőrös, férfias, csúnya” jelzőkkel illették őket, „vénlányoknak” akarták őket bemutatni, akiknek nem jutott férfi hát jobb híján politikába ártják magukat. Ma is könnyű a nőket a feminizmus ellen hangolni. Sokan a kimerültséget, túlterheltséget a feminizmus számlájára írják, ám a gond a kapitalizmus és a patriarchátus összjátéka.
Akik támadják a feminizmust, azt mondják, hogy „lám, a feminizmus csak annyit eredményezett, hogy most már a fizetett munka világában is meg kell állnunk a helyünket, nem elég otthon a házimunkát elvégezni.”
De ez egy fals narratíva. Amikor a föld volt a megélhetés forrása, a nő és a férfi ugyanolyan keményen dolgozott a betevőért. Az ipari forradalom időszakában a milliói dolgoztak a gyárakban, műhelyekben. Ez utóbbiak olyan nyomorúságos helyek voltak, hogy csak „sweatshopoknak” nevezték őket. A kifejezés ma máshonnan lehet ismerős, de eredtileg a női munkavégzés egy területére utalt. Egyedül a felső-, felsközéposztály asszonyai tehették meg, hogy nem végeztek fizetett munkát, ám az ő számuk a „régi szép időkben” is elenyésző volt. A többi nőnek maradt a gyárakban, földeken végzett munka, aminek a fizettsége jog szerint az apkjukat vagy a férjüket illette.
A feminizmus nem elvett, hanem adott: például azt, hogy nők keresete a saját zsebükbe kerül, anyagi függetlenséget teremt, lehetőséget ad arra, hogy megválasszák sorsukat: kilépni bántalmazó kapcsolatokból, önállósodni vagy épp soha férjhez sem menni. Csak épp közben még nem tartunk ott, hogy az otthon végzett fizikai és érzelmi munkát mindkét nem tagjai a magukénak érezzék. A lényeg tehát, hogy ideje szétszálazni, mi az, amiért a feminizmus helyett a kapitalista patriarchátust érdemes felelőssé tenni.
Olvasd el következő cikkünket is, amelyben az első magyar olvasókönyv 180 éves jubileumát idézzük fel. Megmutatjuk, hogyan tanultak belőle az elsősök a reformkor idején, és hogyan járultak hozzá a kor asszonyai ahhoz, hogy a tudás és a műveltség minden gyermek számára elérhetővé váljon.
