Élete utolsó tíz évében nem hagyta el az intézet falait, még a kertbe sem ment ki. Halála körül máig sok a bizonytalanság, egyesek politikai gyilkosságot sejtenek.
1848. szeptember 7-én délelőtt előkelő beteg érkezett a döblingi magántébolydába: „½ 1-kor Őexcellenciája gróf Széchenyi István úr egy őt kísérő orvos segítségével betegként az intézetbe hozattatott. A Cameralrath úr fölötti két szobában szállásoltam el. Kételkedem azonban, hogy ott maradhat, mivel gyakran dühöngési roham vesz rajta erőt. Kérem, hogy a továbbiakat illetően lásson el utasításokkal” – kérte dr. Franz Benesch, az intézet másodorvosa a badeni fürdőhelyen pihenő intézetvezetőtől, dr. Gustav Görgentől.
Útban Döbling felé
Széchenyi István 1848. szeptember 5-én hagyta el Budapestet orvosa, dr. Almási Balogh Pál kíséretében. A bécsi udvarral a kiegyezés lehetőségét kereső gróf egyre nehezebben tudta elviselni a szakadékot, amely saját politikai meggyőződése és a valós politikai helyzet között alakult ki. A nemzethalál víziója gyötörte mind gyakrabban, s ezért önmagát tette felelőssé: az 57 éves Széchenyi úgy érezte, miniszterként nem tett meg mindent, hogy megakadályozza a fegyveres szabadságharcot, s ezáltal a nemzet pusztulását elkerülje. Környezete és orvosa számára nyilvánvalóvá lett, hogy nagy a baj: először nagycenki birtokára akarták szállíttatni, de miután Széchenyi az utazás során többször öngyilkosságot kísérelt meg, orvosa úgy döntött, a döblingi szanatóriumban jobb helye lesz.
Magántébolyda előkelő páciensek számára
Döbling az 1800-as évek közepén nem tartozott Bécshez: kedvelt kirándulóhelyének számított, ahová a császárváros polgárai hétvégente látogattak el, hogy a grinzingi szőlődombok között kipihenjék a hét fáradalmait. Itt, egy kétemeletes kastélyban állította fel dr. Gustav Görgen apja, Bruno Görgen Európa első magántébolydáját, ahol – a korábbi gyakorlattal ellentétben – humánus módon kezelték a betegeket. Bécsben korábban az Őrülttoronyba zárták az elmebetegeket, ahol láncokra verték őket és kényszerzubbonyt húztak rájuk. Az 1819-ben nyílt intézetben ehelyett lovaglással, biliárdozással, beszélgetéssel múlathatták idejüket a jómódú páciensek, akik számára kreatív foglalkozásokat is biztosítottak: kézműves műhelyeken vehettek részt, vagy zenét hallgathattak, amit többnyire az ápolók szolgáltattak.
„Komor gunnyasztás”
Széchenyit különlakosztályban helyezték el, az első emeleten, amelyet külön lépcsőn lehetett megközelíteni, és inasok is a rendelkezésére álltak. Háromszobás lakrészének fogadószobájában szeretett leginkább tartózkodni, amelynek ablakait (egy kivételével) befalaztatta, mert a temetőre néztek. Bekerülésekor súlyos tünetei voltak, hallucinációk gyötörték: „Agyrémek és hallási csalódások lepték meg, gyakran valami valódi vagy képzelt robajtól riadt fel, s bottal fegyverkezve a szoba zugába állott, hogy hátát megvetve a képzelt betörő hóhéroknak ellenszegüljön, és nem ritkán támadt az orvosnak is ellene, azon tévhitben, hogy ez őt ellenségeinek elárulta” – olvashatjuk a korabeli beszámolóban. Később a hallucinációk alábbhagytak, ekkor viszont önvád gyötörte Széchenyit: úgy érezte, senkit nem szeret: sem a hazáját, sem a feleségét, sem a gyermekeit. A mély depressziót az apátia követte: „Majd cynicus közönyösségbe esett kényelem, rend, tisztaság iránt, szerfölött keveset olvasott és beszélt, gyakran ételt, italt makacsul elutasitott, és komor gunnyasztás között élt egyik kegyetlenül lassan tünő naptól a másikig.”
Csípd meg, bogár a seggit!
Az 1850-es évek közepére dr. Görgen módszereinek hatására sokat javult az állapota. Úgy tűnik, a művészet is jó hatással volt Széchenyi lelkiállapotára: csákányon (azaz egy régi magyar fuvolán) játszott, és Falk Miksa visszaemlékezése szerint „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta, melyek langyos nyári estéken a pusztákon végighangzanak. Néha-néha szünetet tartott, s fejét lehajtotta mellére, azután lassan fölemelte megint, mintegy nehéz álomból fölébredve, s tovább fújta búsongó dalát.” Ahogy kedélyállapota javult, vidámabb dalokat is játszott: például Bihari Jánosnak, a korszak népszerű muzsikusának a Csípd meg, bogár a seggit! kezdetű vidám nótáját.
Bezárkózva élt 10 éven át
Széchenyi nem járt ki a városba, sőt, lakrészét sem hagyta el, hogy a kertben sétálgasson: nem akarta, hogy a betegek megjegyzéseket tegyenek rá. Inkább lakosztályában sétálgatott, napi több kilométert megtett faltól falig járkálva. Keveset aludt, mindössze napi 3-4 órát, napjait jórészt sakkozással, malmozással, fuvolázással, írással és olvasással töltötte. Testi ereje is visszatért, amiről különös módon győződhetett meg: „Egyszer, éppen amint lefeküdt s a lámpát kioltotta, úgy tetszett neki, mintha a folyosóra vezető ajtó halkan megnyílnék; a mély sötétségben nem láthatta, vajon valóban belépett-e valaki. Hallgatózva fölemelkedett ágyában, félelem szülte verítékcseppek gyöngyöztek homlokán. És csakugyan lassú lépteket hallott. A rémülettől mereven alig bírt annyit kiáltani: »ki az?«, amint már érezte, hogy valaki torkon ragadja. E kétségbeesett percben ismét visszatért minden ereje, görcsösen megragadta a kezet, mely torkát szorítá, kiugrott az ágyból, átnyalábolta a sötétben az ismeretlent, az ajtóhoz szorította, s teketória nélkül kilökte a folyosóra” – írta Falk Miksa. (Mint kiderült, egy betegtársa támadt rá.)
A párizsi béke után (1856) a történelmi helyzetet kedvezőnek ítélte meg, s ez kedélyállapotára is hatott. Élénk levelezést folytatott családtagjaival és a politikai élet szereplőivel, és irodalmi munkásságához is visszatért. Szívesen fogadta a Magyarországról érkező látogatóit, akik közül nem egyet (például Hollán Ernőt vagy Kecskeméthy Aurélt) szintén nagyon aggasztott a szabadságharc utáni Magyarország sorsa. A politikát figyelemmel kísérő Széchenyi ekkor írta meg Ein Blick (Pillantás) című röpiratát, amely közvetve a Bach-rendszer bukásához és Széchenyi halálához is vezetett.
„Nem tudom magam megmenteni”
A rendszerellenes irat megjelenése után ugyanis a rendőrség házkutatást tartott Széchenyi döblingi lakosztályában, rendszerellenes összeesküvéssel vádolva a grófot. Nála ugyan semmi terhelőt nem találtak, de másoknál igen: Kiss Márton írnoktól elkobozta a rendőrség Széchenyi kéziratát, amelyben mind Ferenc Józsefet, mind Alexander Bach belügyminisztert erős kritikával illette. Ezután tudtára adták, hogy nem maradhat tovább az intézetben; ekkor Széchenyi már attól tartott, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik. „Nem tudom magam megmenteni” – írta naplójában 1860. április 1-jén, halála előtt néhány nappal.
Gyilkosság vagy öngyilkosság?
Április 7-éről 8-ára virradó éjjel fogadószobájának karosszékében talált rá két inasa. „Következő reggel – húsvét vasárnapja volt – kinyitotta a két inas a szokott időben az előszoba ajtaját; senkit sem láttak, a hálószoba ajtaja zárva volt; zörgettek, eleinte csendesen, aztán hangosabban, semmi hang, pedig a grófot ez órában már évek óta mindig ébren találták. Leírhatatlan ijedtség szállta meg a jó embereket, dr. Goldbergért szaladtak, s ezzel mentek be a hálószobába. Mily irtózatos látvány! A karszékében, fuvolája oldala mellett, ült Széchenyi, teljesen felöltözve, szétzúzott koponyával; jobbjával még a pisztolyt szorította, mellyel a borzasztó tettet végrehajtotta. Senki sem hallotta a lövést, csak egy beteg állította, kinek hálószobája a Széchenyié alatt volt, hogy ő hallott éjféltájban fönt tompa hangot, mintha a földre esett volna valami” – számolt be az esetről Falk Miksa.
A hivatalos verzió szerint mindenesetre így történt. Széchenyi halálának körülményei ugyanakkor a mai napig vetnek fel kérdéseket: hogyan jutott pisztolyhoz az elmegyógyintézetben? Hogyan került a jobbkezes Széchenyi fegyvere a bal térdére? Miért nem írt búcsúlevelet a gróf, aki döblingi tartózkodása alatt végig naplót vezetett? A közvélemény sokáig politikai gyilkosságot sejtett Széchenyi halála mögött, de a válaszokra talán soha nem derül fény.
