Felnőtt-világbajnokságon két éve lépett először szorítóba, idén viszont már a párizsi olimpián is indult Kovács Richárd. Az ötkarikás játékok ötödik helyezést elért versenyzője, amikor nem bokszol, hátrányos helyzetű gyerekeket tanít egy nyíregyházi iskolában. Mint mondja, ha csak egy tanítványának sikerül megmutatni a közegéből vezető kiutat, ő már boldog lesz. Interjú.
Sikerült kipihenned magad az olimpia óta?
Még nem nagyon, amióta itthon vagyok, azóta sok a jövés-menés. Jó most együtt lenni egy kicsit többet a családdal, sokáig nem volt ebben részünk. Bízom benne, hogy sikerül elmenni is valahova egy kicsit kikapcsolódni.
Milyen terveitek vannak?
Ezeket mindig a feleségem intézi, én odamegyek, ahova ők szeretnének. Ezzel kapcsolatban nagyon rugalmas vagyok.
Mit szólt a család az olimpiai szereplésedhez?
Nagyon örültek neki, a feleségem és a kisfiam is nagyon boldogok voltak, ahogyan a szüleim és a bátyám is. Ők kiskorom óta, a kezdetektől támogatnak és segítenek,
nélkülük nem sikerült volna idáig eljutni.
Mikor kezdtél el sportolni? És miért pont az ökölvívást mellett döntöttél?
Nagyon más sportot komolyabban ki sem próbáltam, pont úgy focizgattam általános iskolában, ahogyan a többi gyerek. Aztán apukám és Laci bátyám 6 éves koromban levitt a terembe, és ott is ragadtam. Ők mindketten bokszoltak.
Most számolgatom, hogy akkor ez neked már több mint húsz évet jelent az ökölvívásban.
Igen, kisiskolásként kezdtem, 14 éves korom óta pedig válogatott vagyok.
Emlékszel még a kezdetekre?
Három évig egy nagyon kicsi terembe jártam ide, Máriapócsra, az edzéseket akkor Hajstuk István tartotta. Ezután elkerültem Nyíregyházára, ott tízévesen igazolt le a Nyíregyházi Vasutas Sport Club (NYVSC), és akkortól,
most már húsz éve dolgozom együtt a mostani edzőmmel, Nagy Lajossal.
Milyen érzésekkel léptél a ringbe az olimpián?
Még most is ráz a hideg, ha azokra a pillanatokra gondolok. Olyan óriási, hihetetlen élmény volt, amit sosem lehet elfelejteni. Az olimpia teljesen más, mint egy világ- vagy egy Európa-bajnokság. Erről meséltek a régi olimpikonok, köztük Kokó (Kovács István olimpiai, világ- és Európa-bajnok ökölvívó – a szerk.) is, hogy az egész olimpiai közeg nagyon különleges.
Azokkal találkozol és élsz az olimpiai faluban, akikre gyerekkorodban felnéztél, és akikkel egy a célod: hogy bajnok légy.
Nagyon-nagyon jó érzés, és az is, ahogyan fogadnak, amikor vonulsz befelé. Erre vártam egész életemben.
Hogyan lesz a folytatás?
Ezen egyelőre nem gondolkodtam, egyetlen célom ez az olimpia volt, és az, hogy ebből a lehető legjobbat hozzam ki. Az biztos, hogy szeptembertől visszatérek a munkába, az iskolába, aztán még helyre kell rakják a vállamat is, mert már egy fél éve küszködöm egy versenysérülésemmel. Több meccsen is kiújult, még most vizsgálgatják, hogy mi lehet vele.
Mesélj egy kicsit a munkádról: hogyan jött az életedbe a tanítás?
A főiskolára a tesi miatt jelentkeztem, ami mellé egy másik szakot is választanom kellett. Miután középiskolában nagyon szerettem a történelmet, így ez lett a második terület.
Mióta vagy a tanári pályán?
2021-ben végeztem, és onnantól kezdve én már dolgozom is a nyíregyházi Sója Miklós Görögkatolikus Óvoda és Általános Iskolában.
Miért választottad ezt a hivatást?
Miután a tanítványaim nyolcvan százaléka hátrányos helyzetű, már az is nagy segítség, ha közülük egy gyereknek segítek kikerülni a közegéből. Tudom, milyen ebből kinőni, én is úgy nevelkedtem, hogy azért nekünk sem volt minden „happy”. Látom rajtuk, hogy felnéznek, figyelnek rám, én pedig próbálok nekik utat mutatni mind a tanulás, mind a sport terén.
Nekem is fontos volt anno, hogy felnézzek valakire, legyen az tanár, edző vagy bárki, aki előrevisz.
Neked ki volt ez a személy?
Az edzőm, és természetesen édesapám meg az anyukám, akik mindig mondogatták, hogy két lábon kell állni, a sport mellé kell egy diploma is. Ők nagyon motiváltak engem, ahogyan középiskolában a testnevelő tanárom is. Miatta jelentkeztem tanárnak, mert megtetszett, ahogy a gyerekekkel bánik.
Említetted a nehézségeiteket – mennyire beszélsz erről szívesen?
Nem szégyellem, hogy hátrányos helyzetű volt a családunk, de ételproblémáink sosem voltak. Olyan volt, hogy nem kaptam meg, amit nagyon szerettem volna, mert nem tellett rá. Büszke vagyok rá, hogy ilyen közegből sikerült kinőnöm.
Mennyire volt nehéz kikerülnöd onnan?
Nem volt egyszerű, nagyon nagy kitartás kellett hozzá, sok-sok áldozat és lemondás. Ehhez persze nagyon fontos volt az, hogy mellettem álltak a szüleim és a jelenlegi edzőm, aki mindenben támogatott.
Ha ők nincsenek, nem biztos, hogy most indultam volna az olimpián, és az sem biztos, hogy diplomáztam volna.
Ebben azért neked is nagyon fontos volt a szereped.
Az igaz. Kisgyerekkorom óta nagyon céltudatos vagyok, és azt nagyon is szeretem magamban, hogy ha kitűzök egy célt, akkor azt mindenképp végig is próbálom vinni. Kitűztem, hogy részt veszek az olimpián, hála istennek, az akaratom és a kitartásom elvitt odáig. Kitűztem, hogy diplomát szeretnék, az is sikerült.
Fontos mindig célokat meghatározni és azt mindenképp elérni.
Mennyire megy ez azoknak a gyerekeknek, akiket tanítasz?
Hiába tehetséges egy gyerek, hiába karolnám fel, ha ő egyszer erre nem vevő, vagy nincs meg a támogató szülői háttere. Egy tanár sem tud vele egyről a kettőre jutni, ha nincs meg az akarat, a kitartás és a szorgalom. Sokukban látom a lehetőséget és a vágyat, aztán hazamennek, és a szüleik lebeszélik ezekről.
Ha otthon támogatják, akkor az a gyerek törekedni fog, hallgatni fog a tanárra, szorgalmas lesz, és azt fogja csinálni, ami előreviszi.
Visszatérve a példaképekre: te is az vagy sok gyereknek.
Erről most eszembe jutott az az encsi kisfiú, aki ugyanolyan hátrányos helyzetű, mint amilyen én voltam. A tudomásomra jutott, hogy nagyon szereti az ökölvívást, de a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy bokszzsákot, -kesztyűt vegyenek. Én most már megtehettem, és vihettem neki egyet, aminek nagyon örült. Lehet, hogy pont ez segít majd a jövője megalapozásában.
A kisfiad mennyire érdeklődik az ökölvívás iránt?
Ő még kicsi, szeptemberben lesz kétéves, de ha engem lát bokszolni, ő is akar.
Engednéd, hogy bokszoljon?
Mellette állok mindenben, de semmit sem fogok erőltetni. Ha úgy tűnik, hogy komolyabban szeretné űzni ezt a sportot, akkor minden tudásomat igyekszem majd átadni neki, hogy a lehető legeredményesebb legyen.
A feleséged mit szól ahhoz, hogy ezt a nem túl veszélytelen sportot választottad?
Kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást, és már több mint nyolc éve vagyunk együtt, így régóta tudja, hogy mivel foglalkozom. Támogat az első pillanattól kezdve, ha versenyekre készülök, akkor még az ételkészítésre is külön odafigyel, hogy olyat egyek, ami megfelel.
Az olimpiai felkészülés miatt jó sok időt kellett egymás nélkül töltenetek. Nem lehetett könnyű a családotoknak.
Amikor még nem volt meg a kisfiam, akkor egy kicsit könnyebben szabadultam el, nem volt ennyire nehéz távol lennem. Ahogy nő, egyre inkább felfogja, hogy nem vagyok itthon, de már okos, és tudja, hogy elmegyek, de vissza is jövök. Nem volt könnyű az elmúlt időszak, ráadásul az olimpiai felkészülés előtt volt még egy fél év olimpiai kvalifikáció is.
Nagyon hosszú idő, nagyon nehéz időszak volt mindannyiunk számára.
Most azért már több időtök lesz egymásra.
Szerencsére már nem lesz olyan sűrű a programom, és bár vissza kell rázódni a hétköznapokba, de több időt tudunk együtt tölteni. Nagyon rossz lenne lemaradni a kisfiammal kapcsolatos fontos eseményekről, de eddig mindig megvárt ezekkel.
Minden vágyam az volt, hogy láthassam az első lépéseit, és aggódtam amiatt, hogy majd pont akkor teszi meg, amikor nem leszek itthon.
De nem maradtam le róla, pont egy üdülésünkön indult el, miután végeztem a kvalifikációval. Annyira boldog voltam!
Mi az, amit szívesen csinálsz, amikor épp nem dolgozol vagy bokszolsz?
A pecázás, de sajnos sosincs rá időm. Talán most lesz egy-két nyugodtabb hetem, amikor ezt is be tudom iktatni.
Kitartásról és küzdelemről szól Galamb Alex története is: a vele készült interjúnkat itt tudod elolvasni.
