Mindenki került már olyan helyzetbe, amely erős szorongást keltett benne. Valójában azonban belső konfliktusainknak csak kis része válik tudatossá, erről pedig a pszichológiában elhárító mechanizmusoknak nevezett lelki működések tehetnek.
„Ismerd meg önmagad!” – figyelmeztetett a felirat az ókori Görögországban a delphoi jósda falán. Ez azonban, bár annak tűnik, egyáltalán nem egyszerű: az önismeret szorongást generáló helyzetekkel és gondolatokkal járhat együtt, pszichénk pedig, ahogy tud, védekezik ez ellen. Sokszor úgy, hogy magunk sem vesszük észre – erről az úgynevezett elhárító mechanizmusok gondoskodnak.
Így védekezünk a szorongás ellen
„Énvédő mechanizmusokat mindannyian használunk, hiszen fontos szerepük van az én integritásának és a mentális egészségünknek a megőrzésében – mondta el Szabó Jennifer pszichológus. Az, hogy melyeket használjuk gyakran, ritkábban vagy egyáltalán nem, egyrészt függ a környezettől is, amiben szocializálódunk, azaz attól, hogy milyen mintákat látunk a családunkban, vagy éppen milyen elhárító mechanizmusokat jutalmaz vagy büntet a környezetünk. Másrészt függ a személyiségünktől, illetve attól is, hogy a korai életszakaszainkban hogyan éltük meg a minket ért eseményeket, milyen eszközök és »védőháló« állt rendelkezésünkre a különböző fejlődési szakaszokban.”
Nem jó, ha leragadunk
Az énvédő mechanizmusok azonban nem feltétlenül állandóak életünk során; sőt, kívánatos, hogy bizonyos megküzdési módokat személyiségünk érése, formálódása során elengedjünk, és pszichénk más módon küzdjön meg a szorongást keltő tényezőkkel.
„Bizonyos énvédő mechanizmusok a múltban sikeresen megvédték énünk integritását, később viszont akadályok lehetnek a fejlődésben és a realitáshoz való alkalmazkodásban
– fogalmaz a pszichológus. A probléma ott kezdődik, ha »leragadunk« az éretlen megküzdési mechanizmusok szintjén, mivel ezek későbbi életünkben, felnőttként nem szolgálják már az én integritását, és a mentális egészségünk megőrzése helyett inkább szétzilálják azt.”
Ezek a leggyakoribb énvédő mechanizmusok
Lássuk tehát, melyek ezek a bizonyos énvédő mechanizmusok, amelyek segítségével tudattalanul próbáljuk csökkenteni a belső konfliktusokkal járó feszültséget!
- Elfojtás. Elsőként Sigmund Freud ismerte fel ezt az elhárító mechanizmust, amely sokszor a ki nem élhető vagy még csak elképzelni sem mert vágyak kapcsán jelentkezik. Ha valaki például titkon arra vágyik, hogy az egész világ ismerje és csodálja, de magának sem meri ezt bevallani, könnyen lehet, hogy éppen az ellenkezőjét kommunikálja. Az elfojtásnak azonban lehetnek veszélyei is: neurotikus tünetek vagy pszichoszomatikus betegségek.
- Projekció. Indulatok, vágyak, belső konfliktusok másokra vetítése, eltorzított formában: nekik tulajdonítjuk azokat a gondolatokat vagy érzéseket, amelyek valójában hozzánk tartoznak.
- Tagadás. A valóságot vagy egy belső lelkiállapotot nem veszünk tudomásul, mert az elviselhetetlenül megterhelő lenne számunkra – például súlyos betegség esetén valaki kijelenti, hogy nem is beteg.
- Regresszió. Egy korábbi fejlődési állapotba való visszacsúszás; például a felelősség nem vállalása, vagy az életközépi válság időszakában a korábbi, „bulizós” időszak hajszolása.
- Reakcióképzés. Ellentétbe fordításnak is lehet nevezni: az elfogadhatatlannak megélt impulzusok, vágyak helyett annak ellenkezőjét juttatjuk kifejeződésre gyakran túlzó módon. Erre lehet példa, ha valaki intenzív vágyak esetén túlzó prüdériát mutat.
- Hasítás. Azok, akik szerint a világ fekete-fehér, jókra és gonoszokra osztható, ezt a kezdetleges elhárítási mechanizmust alkalmazzák.
- Projektív identifikáció. Ennek során elfogadhatatlan énrészünket a másikba vetítjük, így a másik ezt a sajátjának éli meg, azt az érzetet keltve benne, mintha neki ugyanezek a megélései lennének. Például ha valaki magát értéktelennek, hozzá nem értőnek éli meg, egy terápiás folyamatban a terapeuta azt érezheti az ülések során, hogy ő maga nem megfelelő szakember, nincsenek eszközei, hogy segítse a klienst.
- Intellektualizáció. A fejlettebb énvédő mechanizmusok egyike: valaki a számára zavaró érzelmek, tudattartalmak esetén ahelyett, hogy beszélne róluk, hideg, tárgyilagos, „okoskodó” módon közelít a témához.
- Racionalizáció. Cselekedeteink megokolása, hogy azt magunk számára elfogadhatóvá tegyük. Például megmagyarázzuk magunknak, ebben vagy abban a helyzetben miért volt törvényszerű, hogy kudarcot valljunk.
- Humor. Az érett énvédő mechanizmusok egyike, segítségével eltávolíthatjuk magunktól a nehéz, feszültséggel teli helyzetet, de úgy, hogy saját magunk építésére fordítjuk a szituációt.
- Katarzis. A művészeti alkotások létrehozása vagy megtekintése során feszültség- és szorongásoldó hatás érvényesül.
Így segít a pszichológia
A lista természetesen nem teljes, de elmondhatjuk, hogy ideális esetben a gyermeki tagadástól és hasítástól kezdve egyre érettebb mechanizmusok alakulnak ki. „Mindig lesznek olyan énvédő mechanizmusaink, amelyek tudattalanul működnek az életünkben. Ezek azonosításában, majd fejlesztésében a terápia és az önismeret hatékonyan segíthet, hiszen ha akadályozni kezdenek bennünket, akár mentális betegségekhez is vezethetnek” – figyelmeztet Szabó Jennifer. A szenvedésnyomás pedig fontos motiváció lehet abban, hogy mindezen dolgozni kezdjünk, és az érettebb mechanizmusok használata felé próbáljunk fejlődni.
Ha szívesen olvasnál még pszichológia témában, ezt a cikket ajánljuk.
