Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Talán nem túlzás azt állítani, hogy nincs még egy család, amely annyit tett volna a magyar kultúra és művészet támogatásért, mint a Hatvany família. Hatvany Lajos leginkább a Nyugat mecénásaként lett ismert, pedig maga is kitűnő író volt. Öccsét, a festőművész Hatvany Ferencet a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb műgyűjtőjeként tartják számon. Hatvany Lili darabjai a Broadwayn arattak elképesztő sikereket, ő maga pedig az 1930-as évek társasági életének volt megkerülhetetlen alakja. Hatvany Helga, a család kései leszármazottja most Viharos idők című könyvében írta meg szerteágazó családja olykor kalandos, máskor szívszorító, de nagyon is 20. századi történetét. Az Amerikában élő szerzővel budapesti látogatása idején beszélgettünk.
Mikor járt utoljára Hatvanban?
Nem mostanában. Talán 1990-ben vagy ´91-ben. Akkor még a kastélyban a kórház működött, nem is nagyon lehetett bemenni, mert éppen átépítették.
Milyen érzés volt odalátogatni?
Nem volt nosztalgia bennem, mert apámban sem volt különösebben. Mesélt néhány történetet, de nem az történt, ami más, hasonló családoknál előfordul, hogy „látod, fiam, ez is a miénk volt”. Érdekes volt látni, érdekes lett volna beleképzelni magam, hogy milyen lehetett ott az élet. Eléggé szomorú állapotban volt akkor az egész környék, meg a park is. Egy kicsit lehangolónak tűnt.
A könyvből kiderül, hogy nem volt éppen átlagosnak mondható gyerekkora. Édesapja, afféle lázadóként, erősen baloldali meggyőződésű volt, mégis, talán a hagyománytisztelet jegyében, megtanította négy és fél évesen késsel-villával enni, mielőtt meglátogatták volna a külföldön élő nagymamát.
Nagyon sok ellentmondás jellemezte az egész családomat, apámat különösen. Én tényleg valahol a két világ között nőttem fel. A Kádár-korszakban, a hatvanas-hetvenes években azt várták el mindenkitől, hogy illeszkedjünk be, ne legyen senki különösebben egyéniség, csak egy láncszem a közösségben. Kicsit félénk gyerek voltam, így ez egybevágott az akkori természetemmel. Nagyon igyekeztem beilleszkedni, nem akartam, hogy bárki irigyeljen vagy rossz szemmel nézzen rám azért, mert a nagymamám külföldről elegáns ruhákat küld, vagy mert Párizsban és Rómában nyaralhatok. Persze nagyon örültem ezeknek, ugyanakkor feszélyezett is. Az, hogy apám négy és fél évesen megtanított arra, hogyan kell tökéletesen késsel-villával enni, talán az ő neveltetésének a „maradványa” volt, a régi időkből. Akadt néhány ilyen dolog, amit annak ellenére, amilyen korszakban éltünk, ő szeretett volna továbbvinni. De ez nem volt ellenemre. Sőt, örültem, büszke voltam rá.
A nagymamája viszont nagyon szerette volna, ha a kádári Magyarország helyett inkább a Nyugatot választja.
Amikor a nagyanyám próbált Nyugatra „csábítani”, 9-10-11 éves voltam. De nagyon jól éreztem magam itthon, kényelmesen éltünk, imádtam a szüleimet, jól éreztem magam az iskolában. Megdöbbentett, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy itt hagyjam a szüleimet. Mert az nyilvánvaló volt, hogy engem hívott, és nem hármunkat. De eszembe se jutott, hogy elmenjek.
Hogyan került végül mégis Amerikába?
A házasságom miatt. A harmincas éveim elején egy amerikai cégnél dolgoztam, amikor két amerikai érkezett a kaliforniai központból, hogy segítsen nekünk beindítani az irodát. Az egyikhez aztán másfél évvel később hozzámentem. A férjem nem akart itt maradni, én viszont voltam előtte kétszer Kaliforniában, és el tudtam képzelni, hogy ott éljek.
A könyvben írja, hogy gyerekként büszke volt arra, hogy „azokhoz” a Hatvanykhoz tartozik. Mikor kezdett el intenzívebben érdeklődni a saját családja története iránt?
Sokkal később. Ezt kicsit sajnálom is: akkor jutott eszembe, hogy írjak róluk, amikor már szinte senki sem élt közülük.
Azt hiszem, mindannyian így vagyunk ezzel: amikor még meg lehetne kérdezni a családtagokat, nem érdekel bennünket annyira a családtörténet, de mire komolyan elkezdünk érdeklődni, már nincs olyan, akit megkérdezhetünk, és sok-sok kutatás szükséges ahhoz, hogy egyáltalán valamit előássunk a saját emlékeinken kívül.
Az ötvenes éveim elején kezdtem el anyagot gyűjteni, és a munkához a legnagyobb lökést az adta, amikor megtaláltam apám első feleségét, Dorist Skóciában. Nagyon nehéz volt őt megtalálni, azt hittem, már nem is él. Végül elmentem hozzá, beszélgettünk, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy apám életéről kellene írnom. Ez már önmagában is nagyon érdekes téma lett volna, viszont róla nem lehet írni a család említése nélkül. Ekkor kezdtem el kutatni a család különböző tagjai után.
Hogyan lett ebből könyv?
Nagyon lassan. (nevet) Elsősorban apámról akartam írni. Sokaknak meséltem dióhéjban az életéről, és szinte mindenkinek az volt a reakciója, hogy „ezt meg kell írni”. „Ugyan már, kit érdekelne”, gondoltam, de aztán egyre inkább motoszkált bennem, hogy lehet, hogy igazuk van. Éveken keresztül dolgoztam a könyvön, kicsit úgy voltam vele, mint ahogy a nyelvtanulással szoktunk lenni. Minél többet tanulunk, annál inkább rájövünk arra, mennyi mindent nem tudunk. Pontosan így volt a könyvvel is. Az elején nagyon lelkes voltam, hogy ez is megvan, az is megvan, mennyi mindent össze tudok kapcsolni.
De minél több anyagot összeszedtem, annál jobban rájöttem, mennyi mindent nem tudok.
Felfedeztem távoli rokonokat, akikről nem is tudtam. Ők küldtek olyan anyagokat, leveleket, amikből kiderült, hogy valami nem is úgy volt, vagy nem egészen úgy volt, ahogyan én tudtam. A fél könyvet át kellett írni. Ez így ment éveken keresztül, aztán egy idő után úgy éreztem, hogy bár biztosan ki fog még valami derülni, előbb-utóbb azt kell mondani, hogy elég.
Mi volt az, amivel különösen nehéz volt szembesülni a könyv írása során?
Apám börtönéveivel egészen biztosan. És Dorisszal, akivel megszakította a kapcsolatot a szabadulása után. Egyébként mindenről nagyon nyitottan tudott beszélni, de ezekről a témákról én sem mertem kérdezősködni. Úgy éreztem, túl mélyek a sebek. Most már persze bánom, nehéz volt úgy összeszedni az információkat, hogy hiteles és egyben személyes is legyen, amit írok. A nagyon személyes dolgokról, például a szüleim kapcsolatáról is nehéz volt írnom, mert nem akartam megszépíteni semmit.
Ugyanolyan brutálisan őszinte vagyok, mint apám volt.
Ennek van jó és rossz oldala is: nem látok semmit rózsaszínben, az igazságot akarom leírni, nem annak egy megszépített változatát. Ugyanakkor nem akartam nyersnek vagy gorombának sem tűnni.
Ha lehetősége lenne időutazásra, melyik felmenőjével szeretne egy asztalhoz ülni?
Csak egyet lehet választani? (nevet) Sokszor eszembe jut, milyen jó lett volna légynek lenni a falon, végighallgatni a beszélgetéseiket. Tegnap az Andrássy úton sétáltam, és eszembe jutott, hogy a békebeli időkben, az első világháború előtt, de akár még a két világháború között is, teljesen bevett dolog volt, hogy a kávéházakban olyan emberek, mint Lajos, vagy a nagyapám, Bertalan fél napokat eltöltöttek írók-költők társaságában.
Micsoda intellektuális beszélgetések folyhattak ott, milyen gondolatok és eszmék cserélhettek gazdát!
Érdekes lenne ott elbújni a sarokban, és végighallgatni ezeket a beszélgetéseket. De ugyanilyen érdekes lenne Lili hajdani várbeli partijain részt venni, ahová mindig rengeteg színészt, művészt és diplomatát hívott meg.
A Hatvany családban szinte mindenki meg tudta találni azt a területet, ahol megvalósíthatta önmagát. Nagyapja, Bertalan orientalista volt, Hatvany Ferencnek a festészet volt a szívügye, Lajos és Lili számára az irodalom volt ez a terület. Az Ön számára mi a Hatvany-örökség?
Nagyon igyekszem nem hozzájuk mérni magam. Ha ezt tenném, állandóan kisebbségi érzésem lehetne, hiszen nem lettem akkora író, mint Lili vagy Lajos, vagy olyan számítástechnikai szakember, mint apám. Mindenkinek megvan a saját útja, és nagyon veszélyes dolog elindulni azon a lejtőn, hogy másokhoz mérjük magunkat, és amiatt szomorkodni, hogy nem tudunk a nyomdokaikba lépni. De nem is így tekintettem erre. Az utóbbi 10 évben rengeteg energiát belefektettem a könyvbe, és nagyon jó érzés, hogy meglett az eredménye. Aki elolvassa, nemcsak a történelmi családot fogja megismerni, hanem apámról, a mi életünkről, és az egész összefonódásáról is képet kaphat. A könyvvel szeretném elgondolkodtatni az olvasókat, és megmutatni nekik, hogy vannak értékek, amelyekre érdemes összpontosítani. Nem mindenki találhatja fel a rák elleni gyógymódot, vagy lehet híres művész, de ez nem azt jelenti, hogy nincsen semmiféle öröksége, vagy értelmetlen volt az élete. Az, ahogy mi élünk, és ahogy a közvetlen környezetünket megérintjük, hatással lehet másokra. Ha ezt ők valamilyen módon tovább hordozzák vagy továbbadják, az számomra legalább akkora örökség, mint egy porcelángyűjtemény vagy egy kastély.
