Az internet népének java május 24. előtt soha nem hallott Suhajda Szilárdról, de ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy azóta is sommás ítéletet mondjon életéről, főként haláláról.
Két nyolcezres hegycsúcsot is megmászott pótlólagos oxigén használata nélkül, mégis, velem együtt valószínűleg kevesen ismerték a Csomolungmára indított expedíciója előtt az angoltanárból lett hegymászó nevét. Heteken belül ünnepelhetné 41. születésnapját, de erre már nem kerül sor, mivel a hegycsúcs közvetlen közelében eltűntnek nyilvánították: a mászó biztosan meghalt, a keresésére induló, profi serpák véleménye is ez.
Nagyon gyorsan véleményt formálunk
Hogy mit tesz a 8000 méter fölötti, alacsony légnyomás és extrém alacsony hőmérséklet az emberi testtel, hogyan hat annak fiziológiájára és milyen módon befolyásolja nemcsak a mozgást, hanem a döntési képességet, azt most már sokkal jobban tudja az átlag magyar, mint Suhajda tragédiája előtt.
Sajnos ugyanakkor azt is jobban tudjuk már, hogyan reagál az átlag magyar arra, ha olyan döntésekkel, életmóddal szembesül, ami tőle nagyon idegen.
A legtöbben nemhogy nyolcezresekről nem álmodunk, de a Kékestetőre is autóval gurulunk fel, a Mátrában tömött sorokban pöfögtetjük a dízelt, ha leesik egy kis hó. János-hegyi libegőzés a valódi magashegyi élményünk: fogalmunk sincsen arról, hogy mi is az expedíciós hegymászás, így azt sem tudjuk elképzelni, mi fogja meg benne azt, aki erre teszi fel az életét.
„Minek ment oda?”, „Ez aztán a hősiesség, elmennek mellette, de nem segítenek!”, „És a gyerekére nem gondolt?”, „Nem ő a hős, hanem a rendőr meg a tűzoltó!”. Fogadjunk, hogy te is olvastál efféle véleményeket kommentekben, Facebook-cikkek alatt. Tömegek voltak képtelenek arra, hogy átlépjék saját árnyékukat, félretolják a hideg sört, és kicsit ne a telefont nyomkodják, hanem elgondolkozzanak azon, amit leírtak.
Suhajda Szilárd „rosszul döntött”: és mi hogy cselekszünk nap mint nap?
Elképzelhetetlen tragédia, hogy egy kisfiú elvesztette édesapját? Persze hogy az. De vajon feltesszük-e ezt a kérdést akkor is, amikor a szomszéd csak simán halálra issza magát, a kisgyerekes haverunk tüdőrákos lesz a napi két doboz cigaretta egyenes következményeként?
Azzal foglalkozunk-e, hogy az az öt-tíz-tizenöt plusz kiló, amit sült krumpli, pizza és gírosz segítségével, fotelben és számítógép előtt ülve magunkra pakoltunk, mikor nyújtja be a számlát?
Vagy a simán egészségtelen élet kisebb bűn, mint az, ha valakinek van egy álma, amelyért tesz? Ki önzőbb: én, aki ma sem megyek le futni, vagy a hegymászó Suhajda Szilárd?
Az internet verdiktje szerint egyértelműen a sportember. Miért alapított családot „az ilyen”, hogyan magyarázzák majd el fiának, hogy apa a hegyet választotta? Ha apa a sört, a bagót vagy a kaját választja, az rendben van. Csak a hegyet nem lehet.
Ezt a világot nem értjük, de megítéljük
De válasszuk is el a jelenséget az egyén egészségétől: még ha rengeteg alkoholbeteg, nyugtatófüggő, elhízott ember országa is vagyunk, nem mindenkire igaz az, hogy egészségkárosító mindennapokat él. Ez ugyanakkor nem jogosít fel senkit arra, hogy olyasmi fölött ítélkezzen, amit nem ismer.
Az szinte minden, a témában kompetens nyilatkozatból kiderül – aktív hegymászók, Erőss Zsolt özvegye vagy az elhunyt Kiss Péter édesapja is megszólalt már –, hogy ez a világ egészen más, mint amilyennek hisszük.
Nemcsak odafönn nincsenek olyan tiszta döntések, miszerint kell-e még este tízkor dupla hamburgert enni vagy nem, hanem a hegymászók élete is alapjaiban más. Hányan ismerjük ezt annyira, hogy megítélhessük, mikor döntött jól vagy rosszul Suhajda Szilárd?
A másság elfogadásának, a toleranciának, az empátiának hiánya ordít rengeteg kommentből. A hegymászók elfogadják azt is, hogy előfordulhat: odafenn bajba kerülnek, de ekkor valószínűleg nem lesz, aki segítsen rajtuk, mivel saját életét kockáztatná ezzel. Ez a gondolkodás gyökeresen eltér attól, amely szerint az átlagember életét éli. Eltér attól is, ahogyan én gondolkodom. Tegyük félre a képességek és az edzettség teljes hiányát, bár persze ez szinte lehetetlen – én anyaként nem indulnék nyolcezresre, nemhogy oxigén nélkül, de másként sem.
Mivel alapjaiban másként gondolkozom, nem tartom etikailag elfogadhatónak, hogy ország-világ előtt megítéljem egy másik felnőtt döntését, egyben belerúgjak egyet egy kisgyerekbe, egy édesanyába, akik most Suhajdát gyászolják.
Véleményem lehet az eseményekről, de nem gondolhatom, hogy képes vagyok ebbe a helyzetbe lépve átlátni azt, hogy mi volt helyes, és mi nem – már ha ilyen létezik.
Neked is meglehet a magad Csomolungmája
A véletlen, a sors, a balszerencse ugyanis nem csak azok válla fölött kukucskál, akik hegyre sétálnak.
Amikor autóba ülsz, vagy egyszerűen csak átkelsz egy úttesten, netán picit kapatosan biciklizel haza a buli után este vagy marokszám veszed be a fájdalomcsillapítót, különböző mértékű kockázatokat vállalsz. Nem csomolungmányit, de érzékelhetőt.
Ebben van elkerülhető kockázat is, de van olyan is, ami elkerülhetetlen. Jó lenne azt hinni, ha nem mászunk hegyet, garantált a minimum 80 év, de ez nem így van.
Még egy gondolat: ha sikerült volna Suhajda Szilárdnak, a Facebook-kommentek most arról szólnának, ilyen egy igazi magyar, oxigén nélkül körbefutja a Mount Everestet hétszer. De így, hogy nem sikerült, csak a „minekmentoda”, az önzés felemlegetése marad. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek: az egyik legősibb, bibliai tanítás ebben az esetben is nagyon igaz.
