Zsófi a középiskola első évében nem hozta azokat az eredményeket, amiket magától megszokott, így a következőt sokkal komolyabban akarta venni, s közben már nyáron enyhe fogyókúrába kezdett 55 kilós testsúllyal. A fogyás jól sikerült, a szeptemberi iskolakezdésre az átalakulás döbbenetes volt: új hajszín, 40 kilogramm. A Dívány olvasóinak arról mesél most 3 év távlatából, hogy az anorexiából fizikailag ki lehet gyógyulni, de lelkileg és teljes mértékben talán soha.
A fiatal lány ma csilingelő hangon és korát meghazudtoló tisztánlátással, érettséggel és nyíltsággal beszél élete legnehezebb évéről és az azóta benne zajló folyamatokról. Kiegyensúlyozottnak tűnik magabiztossága, ahogy jelenleg ideális 48-50 kilós testsúlya is, helyzetértékelése megrázóan reális. A Dívány olvasói az elsők a nyilvánosság előtt, akik okulásként megismerhetik történetét, de kortárs csoportjaival is fontosnak tartotta megosztani érzéseit még a legnehezebb időkben is, mert érzékeny arra, hogy ezzel, ha tud, másokon is segítsen.
A folytatásban Zsófi vallomását olvashatjuk:
A kezdetek, melyek anorexiáig vezettek
„55-56 kiló voltam 17 évesen, és egy kicsit fogyni szerettem volna. Sosem voltam sem nagyon vékony, sem kövér, így először úgy gondoltam, elég lesz csak a vacsorát elhagynom. Aztán amint kis látszata lett a fogyókúrának, jöttek a pozitív visszajelzések, ami nagyon motivált. Egyre kevesebbet kezdtem enni” – meséli Zsófi az első pillanatokat, amik ráállították egy nagyon rögös és kétes kimenetelű útra. „Közben az iskolai teljesítési kényszer is erős volt bennem, így arra is próbáltam figyelni, s az otthoni szobabiciklinkre is naponta kezdtem felülni egy-egy órára tekerni.”
Hamar jöttek a számok, ment a fogyás
„Májustól júliusig, ahogy észleltem, milyen látványos eredményt tudok elérni, borzasztóan boldog voltam, s egyre többre vágytam, elkapott a gépszíj” – vallja be Zsófi. „Nyár óta hashajtót szedtem, rendszeresen hánytattam magam, és napi 300 kalória táplálékbevitelre álltam rá, amihez akkor már 2-3 órát edzettem naponta” – folytatja a ma húszas évei legelején járó lány.
„Lassan mindent csak a számok kezdtek uralni, és az irányított, hogy reggel mit mutatott a mérleg.
Arra is rájöttem, hogy még a nagyobb mennyiségű vízivás is meglátszik a súlyomon, nemhogy egy narancslé. Így lassan a vizet is elkezdtem mellőzni. Az anyagcserém gyakorlatilag leállt, a menstruációm elmaradt, szeptember közepére 38,5 kiló voltam, és a pulzusom volt, hogy mindössze 40” – osztja meg velünk őszintén Zsófi a megdöbbentő részleteket.
Az egykori anorexiás lány felismerései
Mostanra Zsófi is kívülről tud látni bizonyos momentumokat, és érzi, mit élhetett át a környezete. „A szeptemberi belépésem az iskolába, így utólag belegondolva, elég hatásosra sikerült. Teljesen más hajszínnel, hogy semmiben ne hasonlítsak a régi énemhez, és nagyjából 40 kilósra fogyva. Kicsit magam is kezdtem megijedni, bár hízni nem akartam, a fogyás boldoggá tett. De a környezetemen érzékeltem, hogy a reakcióik nagyon erősek, szüleim aggódnak, feszültek” – ismerte fel legalább ezt Zsófi annak idején.
„A pszichológus családterápiát javasolt, mondván, a környezetben kell keresni a kiváltó okot, és onnan is kell gyökerestől elkezdeni kiirtani azt, együttműködésre jutva. Anyuék viszont sosem voltak pszichológushoz járó emberek, általában elzárkóznak ettől a felfogástól, s nem szeretnek idegenekkel beszélni a gondjainkról, ahogy különösebben én sem éreztem jól magam, sem ebben a helyzetben sem a jelenlétükben” – mondja őszintén Zsófi. „Váltottunk.
A következő pszichológus pszichiáterhez küldött, de mire hozzá kerültem, már egészen összeszedtem magam, 43-44 kiló lehettem.
Nagyon erősen hatott rám, amikor azt mondta: »tedd össze a két kezed, hogy még életben vagy!« – közölte, hogy a 40-es pulzus már bőven súlyos kórházi állapot.
A kiútkeresés így zajlott
Zsófi nem csak a fogyásban, az iskolában is maximalista lett, nem akart a suliból hiányozni, nehogy évismétlés legyen belőle. „Erőnek erejével igyekeztem mindent megtenni, amit a pszichiáter kért: étkezési naplót írtam és vérnyomást mértem napi 3-szor, valamint rendszeresen jártam súlymérésre, s közben már november közepét-december elejét írtunk.”
Ilyen belülről a testképzavar
Az anorexiában szenvedők folyamatosan fogyni szeretnének, mert kövérnek látjuk magunkat. De Zsófi azt mondja, nagyon nehéz pontosan leírni, mit is érez ilyenkor az ember. Hogy megértsük, elmesél egy példát is: „Egy buliban, 40 kilósan panaszkodni kezdtem a súlyomra, hogy milyen kövér vagyok. Erre egy teljesen normális testalkatú lány beavatkozott a beszélgetésbe, s így szólt: »Te jó ég! Ha te magad kövérnek látod, akkor engem milyennek látsz?« De ez nem így működik” – mondja Zsófi. „Én azt a nálam sokkal súlyosabb illetőt nagyon is csinosnak láttam, és szívesen lettem volna a testében.
Az ember csak saját magát érzi túlsúlyosnak.
De az is lehet, olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk, csak arról azt hisszük, hogy az kövér. Az anorexiásoknál a súlygyarapodás mindent irányító félsz, és sosem elégednek meg a külsejükkel, sosem akarnak leállni” – teszi hozzá tapasztalatból.
Az úgynevezett kalóriadeficit
„Szerettem anyukámmal vásárolni járni, de mindennek azonnal rögeszmésen a kalóriatartalmát kezdtem nézni. Most egészséges fejjel belegondolok, és nem is értem, mit csináltam, bolyongtam a csokik között, és néztem a kalória-, a cukor- és a zsírtartalmát, és fejből tudtam az értékeket. A telefonom jegyzetébe felírtam a péksüteményekét és a mekis kaja tápértékeit. Voltak úgymond mumuskajáim. Az ősellenség a gyorskaja és a péksütik, a banán és a majonéz volt. Állandóan az ételre gondoltam, de az okozott boldogságot, ha meg tudtam állni, és nem ettem” – próbálja megértetni akkori lelkiállapotát a húszas évei elején járó lány. „A kalóriaszámlálósdi akkor kezdődött, amikor valamicskét már ettem, de még azt is kiszámoltam, hány kalória van annyi olajban, amit a tükörtojás alá öntök: kiöntöttem külön egy kis tálkába azt a néhány cseppet, kimértem külön, leosztottam a literből, és kiszámoltam, hány kalória.”
A gyógyulást az új év hozta
Zsófi január-februárban kezdte visszanyerni a régi súlyát, amitől viszont depressziós lett. Pufinak látszott a vizesedéstől, ami csak később állt helyre. Összesen 8 hónap kimaradás után jött vissza a menstruációja, pszichiáterhez február óta nem járt, s fizikailag márciusban gyakorlatilag gyógyultnak tekintette magát. De Zsófi úgy véli, lelkileg a mai napig nem mondhatja, hogy kigyógyult, pedig mindennek 3 éve.
„A visszaesés veszélye mindig ott lebeg a fejem fölött, a mai napig tudok halálközeli állapotot érezni, ha csak egy kisebb lelki atrocitás ér, akkor úgy döntök, hogy nem eszem, s akkor 2 hét alatt lefogyok 5-6 kilót. Vagy egyszerűen csak jön egy koplalós vagy hánytatós időszak” – vallja be nyíltan. „Most is egy ilyenen vagyok éppen túl, s mivel a mai napig vannak gyenge pillanataim, azt merem csak mondani, hogy 80 százalékig gyógyultam meg, pedig a súlyom most ideális 48-50 kiló.”
„A fizikai gyógyulás nem egyezik a lelkivel. A fizikai nehezebb, de a lelki teljes mértékben szinte lehetetlen.”
A köszönet hangján
„A szüleim és a családom nagyon türelmesek voltak, de mellettük a legnagyobb motiváció az ofőm volt. Egy napon azt mondta: »kössünk alkut! Amint eléred a 48 kilót, elmegyünk együtt sütizni.« Azt sem tudtam, hová legyek a boldogságtól, hogy ezt felajánlotta, bár eszem ágában sem volt 48 kilóra felhízni. Februárban elértem, és tényleg elmentünk. Nagyon sokat jelentett nekem.”
