Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindenre igent kell mondanom, hogy szeressenek. Ezt is magamra kell vállalnom, hogy jó munkaerő legyek. Mosolyogni kell, hogy boldognak tűnjek. Ezekhez hasonló külső és belső elvárások mindenki fejében megszületnek. Az elvárások képesek megalkotni a valóságunkat, ami mentén aztán működünk az életünkben. Valóban szeretnénk a „kellek zsarnoksága” alatt élni, vagy inkább egy szabad jövőről álmodozunk?
Vannak dolgok, amiket muszáj megtennünk. Például a háztartásban a csekkeket be kell fizetni, hogy legyen áram a lakásban, vagy az adminisztrációs feladatok során az unalmas adatokat is fel kell vinni a számítógépbe, hogy a munka, amiért a fizetésünket kapjuk, elkészüljön. Ezek olyan elvárások az életünkben, amikhez valamilyen módon kénytelenek vagyunk tartani magunkat. A nagyobb bajt a belső, irracionális elvárásaink okozzák. Ezek sok esetben olyan magasságokba teszik a lécet számunkra, amik megugorhatatlanná válnak, és így tönkretehetik önértékelésünket. A baj pedig csak tovább fokozódik, amikor ezt kivetítjük kapcsolatainkra is.
Kognitív torzítások csapdájában
Érdemes megfigyelnünk, hány „kell”-es mondatot használunk a mindennapok során. Ha többet is találunk, elkezdhetünk gyanakodni, hogy a „kell” és „kellene” állítások erőteljesen jelen vannak a gondolkodásunkban. Sőt, nemcsak jelen vannak, hanem meghatározzák azt. Ezek a kognitív torzítások olyan gondolkodási hibák, amik automatikus negatív gondolatokat eredményeznek. Miközben átírják a valóságunkat, viselkedésünkben ezekre kezdünk reagálni.
Jellemez-e minket az a működés, hogy nem mondunk nemet a főnökünknek, akkor sem, ha tudjuk, hogy nem fér bele a munkaidőnkbe egy feladat? Ha igen, érdemes megvizsgálnunk, milyen gondolat fut át a fejünkön, miközben a felettesünk újabb szívességet kér tőlünk. Lehet, nem is szükséges sokáig kutakodnunk, hogy megtaláljuk az automatikus elvárást, ami bekapcsol: százhúsz százalékon kell teljesítenem, hogy jó munkaerőnek gondoljanak. Amint beazonosítottuk a gondolatot, jöhet a felszabadító kérdés: valóban mindennap szükséges a maximum fellett teljesítenem, hogy megfelelően ellássam a feladataim? A válasz a realitásban keresendő. Nem tudunk mindennap százhúsz százalékon pörögni, sőt, a száz százalék is irreális lehet, kivéve, ha egy gyors kiégés a célunk. Így ahelyett, hogy a torzításokra reagálnánk, igent mondhatunk önmagunkra.
A kimondott szó ereje
Ha figyelmet fordítunk arra, milyen szavakkal komponáljuk meg mondandónkat, az már egy fontos lépés lehet, hogy tetten érjük a kognitív torzításainkat.
A szavaknak teremtő ereje van, ezért érdemes úgy megalkotni a mondatainkat, hogy azok minket szolgáljanak, így módosítva a bennünk élő gondolkodási hibákat.
A „kellek”-et cseréljük le az alábbi szavakra: szükséges, szeretném, fontos. Működésünkre másképp hat az a mondat, hogy meg kell csinálnom valamit, mint az, ha úgy gondolkodunk, hogy szükséges-e megcsinálnom valamit. Az irracionális elvárások helyett ezáltal szükségleteink mentén is viselkedhetünk.
Az öngondoskodáshoz vezető út
Ha felfedezzük belső irracionális elvárásainkat, akkor képesek lehetünk a tudatosság erejével hatni is rájuk. Ha képesek vagyunk tetten érni őket, az segíthet elengedni azt az erőfeszítésünket, hogy megugorhatatlan léceknek fussunk újból és újból neki. Rá tudunk világítani, hogy az elvárásaink tele vannak olyan logikai hibákkal, amik nem a valóságot tükrözik, csak álcázzák azt. Az ebbe belefektetett mentális energia az öngondoskodás fontos pillére lehet, hiszen lehetőséget teremtünk arra, hogy szükségleteink mentén működjünk. Ne azért csináljunk valamit, mert az elvárások azt diktálják, hanem a reális kereteket megvizsgálva önmagunkért. Így tudunk egészségesebben működni az élet minden területén.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
