Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Te mennyire hagyod a szüleidet beleszólni az életedbe? Milyen gyakran beszéltek? Milyen sűrűn szoktatok találkozni? Természetes, hogy szeretjük és tiszteljük a szüleinket, de ugyanúgy természetes a gyermek szülőről való leválásának folyamata is, ami viszont egyre későbbre tolódik.
A felnőtté válás része, hogy elkövessük a saját hibáinkat, ezáltal tapasztaljunk és fejlődjünk. Amit gyerekként a szüleinktől tanulunk meg, azt később már önállóan kamatoztatjuk. Ha viszont ezt az autonómiát a szülő nem hagyja, ott a gyerek személyes fejlődése is akadályoztatva van, melynek komoly hatásai lehetnek az életére nézve.
A „mamahotel-szindróma”
Egyre többször megfigyelhető az a jelenség, hogy a gyerek később költözik el a szüleitől, ezt nevezik „mamahotel-szindrómának”. Ennek számos oka lehet, de leggyakoribb az anyagi függetlenség hiánya. Az étel drágul, az élet drágul, egyszóval minden drágul, a lakhatásról már nem is beszélve. Egyre kevesebb ember engedheti meg magának, hogy önállóan fenntartson egy lakást, de az albérletárak is nagyon elszálltak. Ha pedig osztozásban lakunk együtt másokkal, még az sem mondható olcsónak, tehát a legolcsóbb megoldás a szülői házban maradni. Sok esetben tehát alapvetően gazdasági oka lehet a mamahotelben maradásnak.
Pedig a szülőkről való leválás folyamatának része a különköltözés.
Gergely Viktória pszichológus a következőt mondja erről: „Már kamaszkorban elkezdődik az a természetes folyamat, hogy a szülők helyett a kortársak és szerelmi kapcsolatok kerülnek előtérbe, ami hozzátartozik az egészséges énkép és identitás kialakításához. A leválásnak tehát létezik egy fizikai és egy érzelmi oldala is”.
Más a prioritás
Oh igen, jól tudjuk, ez milyen. Az igények megváltoznak, a prioritás felborul, ami addig cuki volt, most ciki lesz, anya és apa pedig nem tudja hova tenni azt a jelenséget, hogy a dédelgetett kisfiukból/kislányukból hirtelen lázadó szellemiségű, tűzokádó sárkány válik.
Ahogy kikerülünk a középiskolás korból, egyre inkább igényünk lesz az önálló élettérre, a saját határainkra, és arra, hogy ne kontrolláljanak minket napi szinten a szüleink.
„Ha ezt az autonómiát nem kapja meg valaki fiatal felnőttként, az visszavetheti a lelki fejlődését, és könnyen beragadhat egy szerepbe, ahol kényelmesen eléldegélhet ugyan, de ha túlságosan benn ragad ebben a szerepben, az sok területen hátránnyal járhat. Például később kevésbé lesz kezdeményező, önálló a fiatal” -mondja a pszichológus.
Elköltözött, de sűrűn hazajár
Van egy másik oldal is, ahol megmutatkozhat a leválás hiánya. „Abban az esetben, ha a gyerek már nem lakik otthon, de még így is hetente vagy akár naponta hazajár, azzal nem hagy teret a saját életének, ezáltal megkérdőjeleződik, hogy valóban megtörtént-e a leválás”– teszi hozzá Gergely Viktória. „Hiszen az az idő, melyet ezek a látogatások igénybe vesznek, terjedhet akár több órára is, ami a saját szükségleteitől veszi el az időt. Az más eset, ha kényszerhelyzet szüli ezt a gyakoriságot, mondjuk, ha a gyereknek nincs mosógépe, és emiatt az átlagnál sűrűbben haza kell vinnie a szennyesét” – egészíti ki a szakember. De félreértés ne essék. Ez nem azt jelenti, hogy ne menj a szüleidhez látogatóba, csupán ez legyen olyan mértékben gyakori, amely egészséges neked is és a szüleid számára is.
A szülői oldal
Ugyanis a pszichológus szerint a leválás folyamatának nagyon fontos része a szülői oldal is. Ha például a szülő viselkedése arra utal, hogy nem tudja feldolgozni gyermeke felnőttségét, vagy nem szimpatizál a gyereke párjával, akkor – ha nem is tudatosan, de – szabotálhatja a gyermeke boldogságát és önálló akaratát, ami a gyerek magánéletére is rányomhatja a bélyegét. „Ilyenkor beszélhetünk túlféltésről, túlzott kontrollról. Ez egyfajta túlzott szülői aggódás, ami azt az üzenetet sugallja a gyerek felé, hogy ő önállótlan, életképtelen, és nem képes a saját életét megfelelően kézben tartani, ezért majd a szülő megoldja helyette, hiszen csak jót akar neki” – világítja meg a jelenséget a pszichológus. "Egyfajta játszmahelyzet alakulhat ki, amely részévé válhat a szülő általi bűntudatkeltés". Ha gyakran döntéshelyzetbe kerül egy személy, hogy a párját vagy a szüleit válassza-e valamilyen kérdésben, az nem egészséges szituáció. Mégis gyakorta előfordulhat a mi életünkben is.
Amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, az anya és az apa kettesben marad a saját életükkel. Onnantól nincs kivel elterelni a figyelmüket az esetleges kapcsolati nehézségekről, újra csak maguk maradnak. Ezt nevezik „üresfészek-szindrómának”.
„Ha egy szülő nem alakított ki magának saját életet, nincsenek saját szükségletei, vágyai, programjai, barátai, egyszóval élete, akkor a gyereke is egyfajta pótcselekvésekre ösztönző funkciót fog nála betölteni, ami ha eltűnik a szülő életéből, nem találja majd a helyét,
és ennek következtében túlzottan ráakaszkodhat a gyerekre. Ez pedig mindkét fél életébe jelentősen bezavarhat” – hívja fel a figyelmet a szakember a következményekre.
Késői felismerés
Az is előfordulhat, hogy ha nem hagytak valakit normális mértékben önállósodni serdülőkorától kezdve, nem alakultak ki az egészséges énhatárok nála, ennek csak később látja kárát. Ilyenkor viszont még rosszabb hatása lehet, mert egy késői reakció akár tartós haragot és neheztelést is szülhet a szülők felé. Ha például valaki úgy nőtt fel, hogy folyamatosan megcsináltak mindent helyette, és túlféltésből sem volt hiány, az felnőttkorában a saját életében tapasztalja meg ennek a hatásait sok kudarc és csalódás formájában, ami mind a magánéletében (szerelmi kapcsolatok), mind akár a munkájában akadályozni fogja őt, például túlzott önállótlanság okán. „Ilyenkor a gyerekből előbújik a harag a szülők felé, hogy miért nem hagyták őt tapasztalatokat szerezni a kellő mértékben gyerekként” – mondja Gergely Viktória, hozzáfűzve:
„Nehéz számszerűen meghatározni, hogy mi jelent kóros kötődést. Ha mondjuk, napi szinten beszélsz anyukáddal telefonon, az nem mondható abnormálisnak, a kérdés sokkal inkább az, hogy milyen mértékben hagyod, hogy beleszóljanak a szülők az életedbe. Ha nincsenek önálló döntések valaki életében, és felnőttként is a szülei határozzák meg az életét, az már viszont a leválási folyamat elakadásának tekinthető”.
„De mindez helyrehozható. Nagyon fontos szerepe van a helyzetben mind a fiatal, mind a szülő életében az önismeretnek, önreflexiónak - hogy fejlődhessen személyiségük, egészséges határokat alakíthassanak ki egymás és mások irányába, és valóban a saját életüket élhessék” – árulja el a pszichológus, tehát jó hír, hogya rossz kötődési mintákkal teli gyerekkor is orvosolható, ha terápiás segítséget veszünk igénybe.
