Ha gyerekkorunkban nem kapjuk meg a törődést, vagy nem figyelnek ránk a szüleink, egész életünkben cipelhetjük ennek terhét anélkül, hogy tudatában lennénk: problémáinkat és viselkedésmintáinkat az érzelmi elhanyagolás okozza.
A gyerekkori érzelmi elhanyagolás sajnos gyakori jelenség, pedig a szülők szeretete és viselkedése hatalmas szerepet játszik a gyerekek egészséges testi-lelki fejlődésében. A szüleinkkel való korai kapcsolat adja meg annak az alapját, ahogyan később önmagunkhoz és másokhoz viszonyulunk. Ha azt sugározzák felénk a szüleink, hogy szerethetőek vagyunk, hogy kérhetünk segítséget, hogy aki szeret, az jó hozzánk, elhisszük nekik. A viselkedésével a szülő azt is megtanítja, hogy a belső feszültség kezelhető. Ha ez nem történik meg, a gyerek magára marad a feszültségével és annak minden következményével. Ha pedig a szülő nem sugároz szeretetet, azt tanuljuk meg, hogy nincs miért szeretni minket.
A Psychology Today szerzője, Jonice Webb szerint nincs meghatározható család- vagy szülőtípus, amelynél az érzelmi elhanyagolás bekövetkezhet: éppúgy előfordulhat meleg, mint távolságtartó családi légkörben, egymást szerető vagy egymással folyton veszekedő szülők esetében. Előfordulhat egyszülős családban és több generációk együttélésekor egyaránt. Nem is feltétlenül drámai esetekről van szó, amik beleégnek az emlékezetbe. Lehet, hogy a szülők egyszerűen nem veszik észre, ha a gyereküknek van valamilyen érzése, vagy ha igen, átsiklanak fölötte.
Önvád, szégyen, üresség
Azokban a családokban, ahol a szülők nem veszik figyelembe a gyerek érzéseit, vagy nem reagálnak érzelmi szükségleteikre, az elhanyagoltság később is érezteti a hatását.. Az ilyen gyerekekből lett felnőttek szinte mindannyian ugyanolyan nehézségekkel és hiedelmekkel néznek szembe. Ezeket olyannyira integrálták, hogy akár azt is hihetik: a világon mindenki ugyanezekkel a gondokkal küzd. Ezek között a felnőttkori jellemzők között találjuk az üresség érzését, a túlzott függetlenségre való törekvést és a hiányos önismeretet. Az ilyen felnőttek saját magukkal szemben nem képesek együttérzésre (másokkal viszont annál inkább), hajlamosak apróságok miatt is bűntudatot vagy szégyent érezni; gyakran vádolják magukat vagy dühösek önmagukra; úgy érzik, mások, mint a többiek; problémáik vannak az öngondoskodással és az önfegyelemmel; és általában véve nehézséget jelent számukra az érzelmek felismerése és megértése.
Félnek a visszautasítástól
Az érzelmileg elhanyagoló családokban a gyerekek fiatalon megtanulják, hogy az érzelmeknek nincs helyük az otthonukban, és igyekeznek elkerülni azokat. Felnőttként úgy érezhetik, hogy nehezen kerülnek kapcsolatba az igazi érzéseikkel. Ez valóban eredményezheti az üresség érzését, és azt, hogy azt gondolják: valami mélyen nincs rendben velük. A szüleik, amikor támogatást és megerősítést kerestek náluk, elfordultak tőlük, így magukra maradtak a problémáikkal, és felnőttként is félnek a visszautasítástól.
Melyek tehát azok a mondatok, amiket az érzelmileg elhanyagolt gyerekből lett felnőttek előszeretettel mondogatnak?
Nincs szükségem segítségre.
Legyen úgy, ahogy mások akarják.
Nincs mit hozzáfűznöm.
Nem érzek semmit.
Lusta vagyok.
Nincs értelme.
Nincs szükségem semmire.
Nekem mindegy.
Nincs szükségem senkire.
Az én hibám.
Az érzéseim nem számítanak.
Ezt egyedül is meg tudom csinálni.
Meg tudom oldani.
Nem vagyok olyan okos/ vonzó/ tehetséges, mint a többi ember.
Nem illek sehova.
Miért nem tudok „csak úgy” boldog lenni?
Nem kellene így éreznem.
Nem tudom, mit akarok.
Talán érezzük, hogy egyik kijelentés sem megerősítő. Ha valaki úgy nő fel, hogy nincs tisztában az érzelmekkel, azok jelentőségével, vagy azzal, hogy hogyan integrálhatja őket az életébe, felnőttként sem könnyű azonosítania, hogy mit érez, mit akar vagy mire van szüksége. A jó hír viszont az, hogy ez nem egy visszafordíthatatlan folyamat: sosem késő az önismereti útra lépni, és ezáltal megváltoztatni a belénk ivódott hiedelmeket önmagunkról és a világról. Dönthetünk úgy, hogy érzelmeinket ezentúl másképp fogjuk kezelni: értékelni és figyelni fogjuk az érzéseinket. Ehhez az első lépés az, ha elkezdünk önmagunkra figyelni. Ha meghalljuk, miket mondunk magunknak, milyen érzéseket és gondolatokat fogalmazunk meg saját magunkkal kapcsolatban, észrevehetjük, hogy a bennünk élő elhanyagolt belső gyermek miatt látjuk úgy önmagunkat és a világot, ahogy. Ha eljutunk a tudatosságnak erre a szintjére, máris nagy lépést tettünk afelé, hogy változtatni is tudjunk – ha kell, akár szakember segítségével.
